Egyes becslések szerint ma Magyarországon nagyjából 2,5-3 millióan élnek létminimum alatt, közülük kicsivel több mint 1 millióan mélyszegénységben, és több mint 200 ezer gyermek nélkülözik. De hogyan tud kitörni a nyomorból egy más életre vágyó fiatal, és hogyan fogadja őt a társadalom? És egyáltalán meg tud-e maradni az új közegében az, aki egy szegény világból érkezett? Minderről Bass László szegénységkutatót, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociális Munka tanszékének adjunktusát kérdeztük.

Örökbe fogadok egy ovit: Hány mélyszegénységben élő család van ma Magyarországon?

Bass László: A hivatalos szegénységi küszöb most 12,7 százalék – ez egy picit több mint 1 millió embert jelent. A 2015-ben megszüntetett létminimum-számítás szerint viszont még most is körülbelül 2,5-3 milliónyian élnek szegénységben.

Ehhez azért tudni kell a számítás logikáját, vagyis azt, hogy mennyi jövedelem kell a biztonságos túléléshez, ami nemcsak azt jelenti, hogy ne halj éhen, hanem azt is, hogy dolgozz és tudd nevelni a gyerekeidet.

A meghatározásnál még lényeges szempont az élelmiszer-fogyasztás értékének meghatározására épülő élelmiszerkosár is, amiről az utolsó adatunk 2019-es. Akkor egy felnőttnek átlagosan 28 ezer forint volt az egyhavi élelmiszerkiadása. Ez egy négytagú – kétgyerekes család esetében havi 100 ezer forint körül van. Az árak megugrása miatt ez azóta jócskán emelkedett. Emellett még sok minden kell a létminimumhoz: rezsit is kell fizetnünk, ruhát vagy például villamosbérletet is kell vennünk.

Fotó: Varga Lilla/OFEO

 

ÖFEO: Akkor mennyi is a létminimum?

B. L.: Az előbb említett kétgyerekes család esetében 2019-ben 294 ezer forint volt a létminimum havi összege. Nagyon sok olyan család van, ahol ezt azért nem olyan könnyű összelapátolni; ha mindkét felnőtt minimálbéren dolgozik, akkor még mindig ez alatt vannak.

Sokan persze nem érezzük magunkat a létminimum alatti csoportban, abba viszont már nem szívesen gondolunk bele, mi lenne, ha megbetegednénk, vagy megszűnne a munkánk.

Nagyon sokan élnek egyik hónapról a másikra, most még biztonságban, de azon drukkolva, hogy csak ne legyen valami nagy kiadás, vagy ne történjen valami baj, mert tartalékok nincsenek.

ÖFEO: Mi jellemez ma Magyarországon egy mélyszegénységben élő családot?

B. L.: Sokféleképp lehet szegény valaki. A tudományos megközelítés szerint a mélyszegénység azt jelenti, hogy a jólét elemeitől több szempontból – jövedelem, munka, szükségletek – van megfosztva valaki. Ezek mellett is sokféle erőforrás hiányzik a szegénységben: rosszak a lakáskörülmények, beszűkül a kapcsolatrendszer, rossz az egészségi állapot. Ha mélyszegénységben élő családok jellemzőiről beszélünk, akkor a leginkább szembetűnő az alacsony iskolázottság, és az, hogy sok gyerek van.

ÖFEO: Mi arra a valódi magyarázat, hogy a szegénységben élő családokban jellemzően több a gyerek?

B. L.: Ez egy nagyon kényes kérdés, az ember legszemélyesebb döntései közé tartozik a gyerekvállalás. Ráadásul az ezzel kapcsolatos előítéletek sokszor kapcsolódnak etnikai szempontokhoz. Sokan gondolják, hogy „a cigányok csak a segély miatt szülik a sok gyereket”. Pedig ez nagyon nem így van. Egyrészt azért, mert ez nem a származás, hanem a szegénység velejárója. Másrészt, a gyerek után járó ellátások annyira alacsonyak, hogy nem éri meg sok gyereket vállalni. Ezekben a családokban nincs adóköteles jövedelem, amiből visszatérítést kaphatnának, ők csak a családi pótlékra számíthatnak, aminek az összege 2010 óta nem változik.

A dolog lényege azonban nem ez, hanem az integrációs lehetőségek hiánya. Hogyha egy fiatal azt látja, hogy nem fog tudni tanulni és dolgozni, akkor az egyetlen útja a felnőtté válás felé az, hogy már tizenévesen családot alapít.

Emellett persze még biztosan van szerepe a pénznek, a fogamzásgátlás nehézségeinek, a kulturális mintáknak és a családból hozott hagyományoknak is. Bódis Kriszta, a Van Helyed Stúdió vezetőjének a programjában ózdi, telepen élő, roma fiataloknak segítenek jó végzettséghez jutni. Ezeknek a fiataloknak a szülei gyakran 15-16 évesen szülték az első gyereküket. A gyerekeik, a programban részt vevő fiatalok már lassan az érettségihez közelednek, és még nem vállaltak gyermeket. Hiába van előttük egy családi minta, ha egy nyomorban élő fiatal azt látja, hogy van értelme iskolába járni, mert előre tud jutni, akkor nem vág bele a családalapításba.

Fotó: Varga Lilla/OFEO

 

ÖFEO: Mennyire nehéz kitörni a mélyszegénységből?

B. L.: Most újra ott tartunk, ahol a Horthy-korszakban: gyakorlatilag a gyerek származása határozza meg a társadalmi helyét. Így volt ez a harmincas évek Magyarországának zárt társadalmában is. Egy-két tehetséges szegény gyerek bekerülhetett ugyan magasabb iskolákba vagy jobb státuszba, de ezek csak kivételek voltak. Az ötvenes évek nagy társadalmi átrendeződése után, a 70-es évek középétől folyamatosan zárulnak be a mobilitási csatornák, a rendszerváltást követően pedig a magyar társadalmat ismét a zártság jellemzi.

ÖFEO: Mi kell ahhoz, hogy a mélyszegénységből legyen egy kivezető út?

B. L.: Idő, bizalom, sok energia, türelem és szakértelem – ezek nélkül nem megy. Miközben senki sem szeretne nyomorban élni, és mindenki vágyik valami jobbra, azért ezek a fiatalok nem ismerik, félnek vagy idegenkednek azoktól a lehetőségektől, amiket akár egy óvónő, egy szociális munkás vagy épp valamilyen program, projekt mutat nekik. Mindenkinek a saját helyzete határozza meg a horizontját.

Nyáron egy kis település gyerekeitől érdeklődtem, mennek-e nyaralni valahová. Kinevettek. Aztán megkérdeztem, hogy ha lehetne, hova mennének. Az egyikük azt mondta, hogy „ó, hát akkor elmennék Edelénybe”. Ő addig lát el.

Ahhoz, hogy eljussunk odáig, hogy valaki azt mondja, le akar érettségizni, vagy szakmát akar, vagy egyetemre menni, el kell hitetnünk vele, hogy ő erre képes lesz. Látnia kell, hogy vannak ilyen utak is a világon – például egy gyerekházban megtapasztalja, hogy van egy másfajta élet is, vagy a tanodában kiderül, hogy azok a dolgok mégiscsak érdekesek lehetnek, amiket ő az iskolában utált és nem is tudott.

ÖFEO: Mennyire tudnak megmaradni az új közegükben a mélyszegénységből kitört fiatalok?

B. L.: Ez a folyamat konfliktusokkal jár. A szegénységből kilépő fiatalok tulajdonképpen kiszakadnak a korábbi kultúrájukból. Ha egy gyerek elmegy egy nagyvárosi kollégiumba és elkezd továbbtanulni, a hétvégén már nehéz lesz visszamennie abba a keretrendszerbe, ahol mások az értékek, ahol máshogy beszélnek, és ahol esetleg éreztetik vele: te már nem vagy közénk való. A roma értelmiségiek gyakran panaszkodnak arról, hogy az eredeti közegük már nem, az értelmiségi közeg pedig még nem fogadja be őket. Rengeteget kell dolgozni azért, hogy az ember képes legyen megtalálni a saját identitását, a kapcsolatrendszerét és a helyét.

ÖFEO: A szegregáció annak a következménye, hogy nincsenek társadalmi tapasztalataink?

B. L.: Nem, ez éppen fordítva van. Bármennyire nyitott, jóindulatú, toleráns ember valaki általában nem tudja, hogyan kell beszélni azzal, aki egy putriból jött. Semmilyen tapasztalata nincs róla, nem találkozott még ilyen emberrel, kicsit fél is tőlük.

Nehéz betörnie a kapukat annak, aki egy szegény világból érkezik valamilyen integrált társadalmi pozícióba. Még akkor is nehéz, ha ez a közeg hajlandó befogadni őt, csak épp nem tudnak egymással beszélgetni, nem ismerik egymás mondatait, kultúráját.

Ezen mindannyiunknak kell dolgozni, de nem úgy, hogy mi, a jobb vagy többségi helyzetben lévők „lehajolunk”, hogy befogadjuk őket, hiszen mi legalább annyit tanulunk vagy kapunk ebben a helyzetben. Ezt az Örökbe fogadok egy ovit munkája is jól példázza, hiszen ott is a kölcsönösség, az egymásnak adás van a középpontban.

Fotó: Varga Lilla/OFEO

ÖFEO: De hogyan lehet ezt az egyenrangúságot megteremteni?

B. L.: Nagyon nehéz, mert mondhatjuk, hogy érzelmileg, emberileg, mindenféleképpen egyenrangúak vagyunk, de nem vagyunk azonos helyzetben. Amikor például azt mondom az anyukának, hogy ne cukros üdítőt adjon a gyereknek, akkor ezzel azt is mondom, hogy én okosabb, tájékozottabb vagyok nála, én tudom, ő meg nem tudja. Ez az édesanya azt tapasztalta, hogy az üdítőtől hamar jóllakik a gyerek, viszonylag olcsó is, és meg szereti is. Lehet, hogy a kóla helyett tényleg jobb lenne ásványvizet inni, de úgy nem lehet kapcsolatba lépni valakivel, hogy tekintély-személyként fogalmazzuk meg az elvárásainkat. Ha nem sikerül azt elérni, hogy valaki hajlandó legyen meghallgatni engem, és én is hajlandó legyek megfontolni az ő érveit, akkor kicsi a valószínűsége, hogy hatni tudjak a másik emberre.

A ti munkátokban például számomra épp az a kulcsmotívum, hogy az adományozó itt, a nagyvárosban, jó körülmények között nem tudja kitalálni, hogy mire van szüksége valakinek egy világ végi kis településen, a szegénységben.

Gondolhatom például azt, hogy jó lenne, ha ennek a gyereknek lennének könyvei, de ha nincs valaki – a ti esetetekben egy óvónő –, aki segít abban, hogy ezt nem széttépni kell, és begyújtani vele, akkor mit érünk ezzel a dologgal? Az adományozás világában tapasztalatok és valóságos kapcsolat nélkül nehéz jól segíteni.

ÖFEO: Mit gondolsz, valódi segítség lehetne a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében a sokat emlegetett integráció?

B. L.: Össztársadalmi szempontból az integráció mindenképpen nagyon nagy nyereség. De itt arról is kell beszélnünk, hogy a szegregációt nem egy külső hatalom erőlteti ránk, hanem mi csináljuk. Nem fogom ugyanis beíratni a gyerekemet egy olyan osztályba, ahol tíz hátrányos helyzetű, szegény család gyerekei vannak, mert az a meggyőződésem, hogy ott nem fog megfelelően fejlődni az én gyerekem. Én olyan iskolát szeretnék neki, ahol a lehető legjobb fejlesztést kapja majd: a magánbölcsiben, az alapítványi iskolában.

Ezt a szegényebb családok nem tehetik meg, nincs rá pénzük, nincs elég információjuk, de az is előfordul, hogy ezek az intézmények el is utasítják őket. Így szegregálódik az iskolarendszer.

Pedig a gyerekek egy integrált osztályban tapasztalatokat tudnak szerezni, amelyek később nagyon fontosak lesznek. Az integrációban nem pusztán azt kell nézni, hogy a gyerekek iskolai teljesítményei hogy alakulnak, hanem azt is, hogy az emberi minőségük milyen lesz.

ÖFEO: Valaha fel lehet-e számolni a szegénységet?

B. L.: Az a fajta kommunista álom, amelyben minden ember egyenlő, nem létezik. Az emberek különbözőek, és a különbözőségekből egyenlőtlenségek fakadnak. A szegénységet bizonyára sosem lehet felszámolni, de azért érdemes tenni, hogy az egyenlőtlenségek még elviselhető mértékűek legyenek.

Akkor van igazi baj, amikor ezek a távolságok már áthidalhatatlanok. A társadalom fennmaradásához fontos, hogy ne legyenek ilyen szakadékok.

A szegénység, az egyenlőtlenségek csökkentése állami szerepvállalás nélkül reménytelennek tűnik, de meggyőződésem, hogy mindenkinek a saját erőforrásaihoz mérten érdemes tennie valamit ezért.