Lefejik a tejet, majd mennek az iskolába – kiskorú anyák lakásotthona

A panelek között szokatlan látvány fogadja az arra járókat: egy kertes ház, melynek udvarán gyerekjátékok hevernek. Ez az épület egyike azoknak a baba-mama otthonoknak Magyarországon, ahol azok a kiskorú anyák laknak, akik a csecsemőjüknek nem tudnak otthont biztosítani. A lakók egy része az állam által gondoskodásba vettek közül kerül ki, mások olyan nehéz körülmények közül érkeznek, ahová a kórházból nem lehet hazavinni a csecsemőjüket. Az Örökbe fogadok egy ovit! (OFEO) mozgalom riportja.

„Sokan egy másik gyermekotthonban éltek korábban, de van olyan anyánk is, aki a családjából került ide, mert otthon dohos, elhanyagolt körülmények voltak. Létezik olyan szegénység, amelybe nem lehet egy babát hazavinni a kórházból. Ha a gyermekvédelmi szakszolgálat úgy méri fel a helyzetet, akkor ezek a kiskorú anyák, miután megszülik a kisbabájukat, a kórházból már nem haza vagy a gyermekotthonba, hanem egyenesen ide jönnek”  – mondja Sándorfy Csilla, a lakásotthon szakmai vezetője, aki a háromszintes épület tornyában fogad minket.

Ennek a gyermekotthoni központnak a fővárosban három telephelyen működik úgynevezett baba-mama csoportja. Ebben az otthonban jelenleg 15 éves és annál idősebb lányok laknak a csecsemőjükkel, – a legfiatalabb lakójuk mindössze 13 éves volt, amikor ide került. Az anyák többnyire 18 éves korukig tartózkodnak ebben a gyermekvédelmi intézményben, de lehetőségük van utógondozást kérni.

„A gyermekotthonokból érkező lányok nagy része a zsivány, vagány, be mer szólni a nevelőknek típusú fiúktól esik hasra. Azt gondolják, egy ilyen fiú védelmező lesz, aki majd rájuk is vigyáz, azt nem veszik észre, hogy ők nem védelmezők, hanem hőbörgők. Tehát sok esetben egy ilyen fiúba habarodnak bele, náluk pedig nem elterjedt a védekezés. Nyilván tudják, hogy van olyan, hogy óvszer, de azt nem használják a fiúk. A lánynak kéne védekezni, de ők meg rettegnek a hormonoktól. Ezt a tájékozatlanságból fakadó félelmet nagyon nehéz kiverni a fejükből, még itt az otthonban is. Olyan anyánk is volt, aki miközben itt lakott újból teherbe esett, mert még a fogamzásgátló hüvelykúptól is óckodott. Minem hibáztatjuk az anyákat, amikor megszületik a kisbabájuk. Mert néha ezek a lányok saját magukat is korbáccsal ütik. Nekik se könnyű” – mondja Sándorfy Csilla.

A babák képesek motiválni a szétesett életeket

Az ide kerülő lányoknak megtanítják, hogyan kell gondozni egy kisbabát. A napjaik viszonylag szigorú menetrend szerint zajlanak, foglalkozásokon vesznek részt, megtanulnak főzni magukra és a kicsikre. Emellett segítik őket a tanulásban, a cél, hogy legalább az általános iskolát elvégezzék.

„Sokan akarnak tanulni, érzik, hogy iskolai végzettség nélkül, mondjuk hat általános osztállyal, nem fognak sokra jutni. Ezek az anyák már mind úgy kerülnek ide, hogy fel akarják nevelni a babájukat, ez pedig komoly fegyver a kezünkben. Amikor eldöntötték, hogy megtartják a gyereket, onnantól kezdve mindegyikükben tudatosul, hogy vagy egy ugyanolyan sorsot adnak a babájuknak, mint amilyen az övék volt eddig, vagy fenekestül felforgatják a világot. Innen kezdve nem csak magukért felelnek, hanem azért a kis életért is.

Sok esetben előzőleg egy nagyon szétesett életet éltek, és nem igazán találták, hogy miért volna érdemes elkezdeni felfelé kapaszkodni. Ezek a babák azonban adnak egy új erőt, egy másfajta rálátást a világra, és velük már nagyon komoly sikereket tudnak elérni”– mondja Sándorfy Csilla.

Két olyan anyuka is  van, aki most fog eladó szakon végezni,  rájuk nagyon büszkék. Az egyikőjük érettségit adó képzésre szeretne tovább menni, a másik kisgyermekgondozó végzettséget akar szerezni.

Lefejik a tejet, majd mennek az iskolába

„Ebben az épületben általában olyan anyák vannak, akik még a nyolc általánost gyűrik, ide kerülnek a nehezebb sorsú gyerekek. Kilenc felnőtt dolgozik az otthonban, a segítségünkkel megoldható, hogyha például beteg a gyerek, akkor legyen aki vigyázzon rá, miközben az anya az iskolában van. Sőt van olyan anya, akinek még nem bölcsődés korú a gyereke, úgy jár iskolába, hogy lefeji a tejet, azután az itt dolgozók vigyáznak a babára.

Ezek nagyon fontos dolgok, talán életükben először vannak olyan személyek körülöttük, akikre tudnak támaszkodni, akikre mindig rá lehet bízni a gyereküket, miközben nem kell attól sem aggódni, hogy valami baja lesz a kis krapeknak. Tehát ilyen értelemben egy családot pótlunk. Aztán egyszer csak ezekből a kis csiszolatlan gyémántokból valami olyan ragyogás tud előjönni, és olyan jól nevelik a gyerekeiket” – folytatja a vezető.

Néhány óra kimenőt is tudnak biztosítani a fiatal anyáknak, ha arra van szükségük, hogy elmenjenek sétálni, ahol kiszellőztethetik a fejüket. A lányok néha hátrányként élik meg az anyaságot, mert szeretnék azt a kamasz életet élni, amit mindenki más. Ha jelzik, hogy valamilyen koncertre el szeretnének jutni, akkor arra is kapnak lehetőséget. Ugyanazt az életet persze nem tudják élni, mint a gyermektelen kortársai.

Nem a tragédiát látja, hanem a lehetőségeket

Bekukkantunk az otthon néhány szobájába, ahol a szerény körülményekhez képest igyekeztek barátságos légkört kialakítani. Amikor csak tizenketten vannak, akkor meg tudják oldani, hogy mindenkinek legyen saját szobája, de hivatalosan tizennégy fős a ház.

„Ha úgy van, akkor összébb húzzuk magunkat, mert az utcára nem mehet a babával az anya. De majd meg fogjátok látni, hogy három nagy szobánk van, amik húsz négyzetméter felettiek, és azért ott elég jól el lehet szeparálódni. Van egy nagy méretű nappalink, ahol tényleg minden a babák igényének megfelelően van kialakítva. Valószínűleg nem mindenki örülne az otthonában ezeknek a sokak számára szedett-vedettnek tűnő bútoroknak, mi viszont itt rettentően büszkék vagyunk, hogy ezek is összejöttek, és ki tudtunk az anyukáknak és a gyerkőcöknek alakítani ezeket a barátságos kuckókat” – ecseteli Sándorfy Csilla.

Sok minden hiánycikk az otthonban lakók számára, többek között mellszívók, babamérlegek, botmixerek, amiket a bébiételek készítéséhez használnak fel, jobb állapotú bútorok, szőnyegek, ágytakarók, tányérok, evőeszközök. Amiknek különösen szoktak örülni, azok a tisztálkodószerek, az egészségügyi betétek, a pelenkák, a babaápolási dolgok, illetve a belépők különböző programokra.

Miközben várakozunk arra, hogy az édesanyákkal beszélgessünk, a vezetőt arról kérdezzük, hogy miért ezt a munkát választotta.

„Mert jó érzés ezeket a gyerekeket segíteni és rengeteg plusz energiát ad. Szerintem mindenki, aki ilyen munkát vállal, annak van egy kis defektje, valami hozott anyaga, amivel dolgoznia kell. De hogy én itt otthon vagyok, az biztos. És hogy már nagyon sok mindenkinek tudtam a hozzáállásommal segíteni. Van gyerekem, akinek egy teljesen szétesett élete volt, és kiegyenesedett, lettek céljai, megszerezte az érettségit, szakmát szerzett. Fantasztikus dolgok vannak. A beszélgetésre mindig nyitva van az ajtóm. Nekem van egy ifjúságsegítő végzettségem. »Csilla néni ráér?« Hát persze. Lehet, hogy estig itt fogok utána ülni, de ha bajuk van, és úgy gondolják, hogy ezt én fogom tudni megoldani vagy orvosolni, akkor jöhetnek bármikor” – válaszolja.

Ukrán háború elől menekülve

Egy középiskolás lányuk van, ő Kárpátaljáról érkezett, és korábban rendezett családi háttérrel rendelkezett. Nem sokkal azután, hogy kirobbant a háború, Magyarországon szülte meg a gyermekét. Bár a gyermek édesapjával, aki Magyarországon szerzett munkát, jó a kapcsolatuk, de az anyagi helyzetük miatt nem maradhattak a csecsemővel otthon.

„Tudom, hogy még korán volt ehhez meg minden, de nem vetethettem el. Most az a tervem, hogy befejezem az iskolát és eladó leszek” – mondja a lány. Volt már, hogy színházjegyet kaptak, és így el tudott menni a párjával közös programra, ugyanúgy, mint más fiatalok.

Van olyan apa, aki látogatja a kicsit, és van, aki nem. De a látogatás és az apaság vállalása két külön kérdés. Például van olyan anya az otthonban, aki 15 éves, az apa pedig még nincs 15 éves. Ez esetben a törvény nem ad rá neki egyelőre lehetőséget, hogy vállalja az apaságot, csak miután nagykorúvá válik.

„Renáta nagyon sokat változott. Őrá végtelenül büszkék vagyunk. Végig a terhessége alatt szökésben volt a gyermeke apjával, nem egy könnyű eset. Az elején azt se tudta, mit csináljon azzal a kisbabával. Aztán jött a teljes változás, tanul, próbál felzárkózni, és nagyon jól bánik a gyerekével” – mutatja be Renátát a szakmai vezető.

Nem kesergünk, hanem megyünk előre

„Voltak rendőrségi ügyeim, sok volt velem a baj, amikor idekerültem. Gyermekotthonban éltem egy ideig, aztán szökésben voltam folyamatosan. Megismertem az apját, ugye szerelmes lettem, és nem bírtam nélküle lenni. Hát nem bírtam megmaradni bent, mert mentem az apjához. Amikor megszültem, akkor behoztak vele ide. Az elején nem fogtam még fel igazából, hogy gyerekem van, nem érdekelt úgy, meg rossz, fura volt. Azért tartottam meg, mert nem volt már időm elvetetni. A gyámom azt mondta, két lehetőségem van, vagy örökbe adom és elviszik nevelőszülőkhöz, vagy be kell jönni egy ilyen otthonba. Akkor azt mondtam neki, hogy ha már megtartom, akkor ne vigyék el, hanem tegyenek be egy ilyen otthonba, és nem bántam meg” – mondja Renáta.

Az iskolába egy hónapban egyszer kell bemennie, később szeretné bölcsődébe tenni a kisfiát, és diákmunkát végezni. Később anyaotthonba tervez menni vagy utógondozóba. De az még odébb van, még csak 16 éves, van idő a 18-ig.

Korábban vidéken volt nevelőszülőknél is, ahonnan aztán visszakerült az édesanyjához, mert pozitívan változtak az otthoni körülményeik, viszont később ismét visszakerült a gyermekvédelmi szakellátásba.

OFEO: Anyukáddal tartod a kapcsolatot?

Renáta: Nem, rablás miatt börtönben van.

OFEO: Édesapáddal?

Renáta: Meghalt.

Sándorfy Csilla:  Nehéz sorsok, de az a jó, hogy nem hátrafelé nézünk és ott kesergünk. Hanem mennek előre, igyekeznek, próbálkoznak.

„Ők sokszor máshogy ítélik meg a helyzetüket, mint mi kívülről. Nem úgy látják, hogy bajban vannak és segítségre szorulnak. Úgy szocializálódtak, ahogyan most vannak, nekik ez a világ legtermészetesebb dolga. Sokszor nem értik a mi fennakadásainkat sem, amikor elmondjuk, hogy az sincs rendben, ha például megüti őket egy fiú. »Anyámat is megütötte.« Nagyon sok foglalkozás, nagyon sok beszélgetés, mire eljutunk oda, hogy nekik ezt nem kell eltűrniük” – magyarázza a szakmai vezető.

Távozóban vagyunk, azonban a konyhát még mindenképp szeretnék, ha megnéznénk az alagsorban, az anyukák itt készítik el maguknak és a gyerekeiknek az ételt.

Kókuszgolyóval kínálnak minket, hatalmas adag készült, így egyet szívesen elfogadunk. Az egyik gondozó elégedett mosollyal megjegyzi, „Nah, ezért érdemes csinálni!” Majd rögtön válaszol is a fel nem tett kérdésünkre. “Hallod, amikor Renáta bekerült, szinte kezelhetetlen volt, senki és semmi nem érdekelte, mostanra meg magától áll neki kókuszgolyót készíteni a konyhában, és nem csak magáról és a gyerkőcéről, hanem a többi lányról is gondoskodik. Ezek a mi kis sikertörténeteink.”