Beszélgettem egy 16 éves lánnyal, aki Magyarországon megjárt több gyermekotthont, van három édestestvére, rosszabbnál rosszabb nevelőszülőkhöz kerültek, és míg meg nem találták a megfelelőt, verték és bántották őket. Most elárulja, hogyan sikerült túlélnie ezt az időszakot. Hajdú Noémi interjúja.

Hajdú Noémi: Mit érzel, amikor az igazi szüleidre gondolsz? Szeretetet? Haragot? Szeretnél magyarázatot kapni arra, hogy mi miért történt?

Lány: Igazából csak haragot érzek irántuk, hisz otthagytak négy gyereket a kórházban, semmi nem érdekelte őket velünk kapcsolatban. Őszintén szólva nem érdekel, hogy mit miért csináltak. Én nem szeretnék tőlük semmit, és ha kérhetem, messziről kerüljenek el engem. Azt sem szeretném tudni, hogy velük mi történik, és igazából nem szeretném azt, hogy bárki megtudja, kik az igazi szüleim.

H. N.: Hogyan történhet meg az, hogy négy testvért otthagynak a kórházban, vajon akkor az igazi anyukád miért szült több és több gyereket, ha mindet otthagyta?

L.: Először megszületett a nővérem, a legidősebb testvérem. Úgy volt, hogy felneveli őt, odaadta a nagymamámnak, hogy vigyázzon rá. Anya viszont soha többet nem ment érte. Majd a nagymamám otthon hagyta a testvéremet egyedül, nyitott erkélyajtóval. Az akkor 3 éves nővérem kiment, és majdnem leesett. Ezt meglátta valaki, aki hívta a gyermekotthont, hogy a gyereket helyezzék el máshova.

Másnap az óvodába már a gyermekotthonban dolgozók mentek el érte. Majd másfél évvel később megszületett a másik nővérem, aki egyből a gyermekotthonba került. 14 hónapra rá megszülettem én, ugyanez a sors várt volna rám is, de a kórházban kilyukadt a bojler, és leforrázták a lábam, ezért sokkal több időt kellett a kórházban töltenem.

Időközben az is kiderült, hogy anyukám végigdrogozta a velem való terhességét, és ezeket a szereket is ki kellett tisztítani a szervezetemből. Míg én hónapokon keresztül a kórházban voltam, az anyukám teherbe esett az öcsémmel. Miután meggyógyultam, én is mentem a gyermekotthonba, a testvéreimhez. Az öcsém szerencsére egészségesen született meg, ezért rögtön jött hozzánk.

Kép: Canva

H. N.: Nevelőszülőkhöz kerültetek? És mind a négyen ugyanahhoz a családhoz?

L.: Amint a legkisebb testvérem is betöltötte azt az életkort, mellyel nevelőszülőhöz kerülhet, mind a négyünket áthelyeztek Kecskemétre, az SOS Gyermekfaluba, mely azzal foglalkozik, hogy nevelőcsaládokhoz helyezzék el az árva gyerekeket. És így kerültünk oda az első nevelőszüleinkhez.

H. N.: A gyermekotthon és az SOS Gyermekfalu között mi a különbség?

L.: A gyerekotthonban rengeteg gyerek van, és egy-két nővér, akik figyelnek és gondozzák őket éjjel-nappal. Az SOS pedig egy szervezet, amelyiknek az a feladata, hogy családoknál legyünk elhelyezve. Mikor mi ide bekerültünk, szóltak egy nevelőszülő párosnak, hogy van négy gyerek, akiknek nevelőszülő kell. Először Ildikóhoz és Gáborhoz kerültünk, de nem az ő otthonukba, hanem az SOS által biztosított lakásba.

H. N.: Mi történt az első nevelőszülőknél?

L.: Ők nagyon rondán bántak velünk. Egyébként, amikor odakerültünk, már volt náluk több idősebb gyerek is, és tulajdonképpen csak ők vigyáztak ránk, a nevelőszülők pedig egyáltalán nem törődtek velem és a testvéreimmel. Például a nővéreimnek, akik akkor 3 és 4 évesek voltak, fel kellett mosniuk és takarítaniuk kellett mindenki után. Viszont ha nem mostak fel rendesen, akkor megverték őket.

Addig mi, a legkisebb öcsémmel magunkra voltunk hagyva, így egész nap csak vajat és kakaót ettünk, hisz nem érdekelte őket, mi történik velünk. Úgy nevelték az egyetlen fiútestvérünket, hogy mivel ő a fiú, a férfi, ezért ő bánthatja a lányokat, húzogathatja a hajunkat.

Nem telt el annyira sok idő, talán egy év, és az SOS-ben rájöttek, mi történik velünk, és hogy ez a nevelőcsalád nem jó, így kirúgták őket.

H. N.: Hova kerültetek utána?

L.: Áthelyeztek minket Nagykőrösre, az új nevelőszülőnkhöz, Dórához, aki egyedülálló volt. Egyedül próbált meg nevelni minket. Az első hónapokban még nagyon kedves és normális volt, addig, amíg gyakran jártak ellenőrizni, hogy jól vagyunk-e és jól be tudtunk-e illeszkedni. De amint ritkábban jöttek, nagyon megváltozott, és megtudtuk, milyen is valójában. 6 évet töltöttünk nála, és azt a 6 évet végig kellett tanulnunk, függetlenül attól, hogy mi az öcsémmel még ovisok voltunk.

Egyedül akkor játszottunk, mikor jöttek ellenőrizni, hogy mi van a családdal. Akkor volt az, hogy szép ruhába felöltöztünk, hosszú ujjúba, hogy még véletlen se vegyék észre azt, hogy bántanak minket. Ha olyan helyen volt nyoma a bántalmazásnak, akkor mindig kitalált valamit, hogy ez meg az történt. El kellett tenni a tankönyveket, hogy nehogy lássák, hogy mi tanultunk egész nap.

Ha kérdezték a felügyelők, hogy jól vagyunk-e, helyettünk ő válaszolt, nehogy mi bármit is mondjunk. Levágta a hajunkat fiúsra, mert sok baj volt vele, emellett mindent megtett azért, hogy csúnyák legyünk. Úgy gondolom, az volt a célja ezzel, hogy ne barátkozzanak velünk, mert ha lettek volna barátaink, nekik el tudtunk volna mondani, hogy mi történik otthon.

Az osztályomban én olyan voltam, aki azért is sírt, mert nem 100 százalékot írt, hanem csak 99-et, mert otthon már ezért is leszidtak, akár meg is vertek. És az osztálytársaim nem tudták felfogni azt, hogy én miért sírok az 5-ös jegyem miatt. Annyira szívesen elmondtam volna nekik, de nagyon féltem a következményektől, hogy ők esetleg elmondják majd valakinek.

Minden testvéremmel ezt csinálta, kivéve az öcsémet, aki az egyetlen fiú volt a családban. Hisz Dóra csak fiút szeretett volna, ezért őt tartotta a királyfinak. Amikor 4-est kaptunk, le kellett írunk ezerszer azt a mondatot, hogy „soha többet nem kapok négyest”. Szenteste is ugyanúgy tanulnunk kellett, míg meg nem jöttek a vendégek. Amint megérkeztek, szép ruha, mosolygás, mintha mi lennénk a legboldogabb gyermekek. Amint kiléptek az ajtón, elküldött minket fürdeni, majd összehívott minket.

Közben mi reménykedtünk abban, hogy szenteste van, karácsony, csak nem kell tanulni. Tévedtünk, közölte velünk, hogy a karácsony elmúlt. Az öcsémen kívül mindenki vonuljon le egy füzettel, és folytassa a tanulást. Addig Dóra az öcsémmel filmeket nézett a fenti szobában.

Még mindig nem fogom fel azt, hogy senki nem vette észre, hogy óriási gond van otthon. 2015 augusztusában volt valami probléma a lábával, és addig ideiglenesen egy másik nevelőszülőhöz kerültünk, akitől soha többet nem szerettünk volna elmenni. Elmondtuk neki, hogy mi történt, és többet nem mentünk vissza Dórához. Miután

Dóra megtudta azt, hogy nem megyünk többet vissza hozzá, örökbe akart fogadni minket, mivel az örökbefogadásért sok millió forintot kaphat. Viszont ebbe se az S. O. S., se mi nem egyeztünk bele, ezért maradtunk Máriánál, akinél idén már a 7. évünket fogjuk tölteni.

Kép: Canva

H. N.: Hogy vagy most? Még mindig ugyanazt érzed a mostani nevelőszülőd iránt, mint amit 7 évvel ezelőtt?

L.: Soha nem is kívánhatnék nála jobb anyukát, nagyon aranyos. És úgy gondolom, hogy ebben a rendszerben nincsen nála jobb nevelőszülő. Most ez hangozhat úgy, hogy én ezt azért mondom, mert ő a nevelőszülőm, és valószínű, hogy olvassa ezt. Nem, természetesen nem azért mondom, hanem azért, mert nagyon szeretem.

Ő az anyukám, és hálás vagyok neki mindenért, amit tett értünk az elmúlt években. Sajnos ebben a rendszerben rengeteg rossz nevelőszülő van.

Ezt látom, amikor találkozom valakivel, egy normális lánnyal, aki pár hete került új nevelőszülőhöz, és pár évvel később már köpköd, cigizik stb. Kívánom mindenkinek, hogy találja meg azt a nevelőszülőt, akit nagyon szerethet. És ha megtalálod, légy neki nagyon hálás.

Az interjút készítette: Hajdú Noémi, az év diákújságírója, általános iskola, 7. osztály, 1. helyezett

Forrás: due.hu
A cikk eredetileg a Szubjektív Diákmagazinban jelent meg.