Gyerekként ügyvédnek készült, a pályaválasztásnál viszont eszébe sem jutott a jogot választani. Kozma Lilla Rita ehelyett szociális munkásnak állt, hogy aztán utcán élő embereknek segíthessen egy kedves szóval vagy egy meleg takaróval. Arra, hogy miért pont ezt a hivatást választotta, nem is igazán tud válaszolni, azt viszont tudja, hogy az utcán élő emberek által másként tekint a saját életére. Interjú.

Örökbe fogadok egy ovit (ÖFEO): Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Kozma Lilla Rita: Emlékszem, olyan 10-12 éves lehettem, amikor adták a tévében a Katalin bírónő című sorozatot. Annyira tetszett az egész, hogy ott elhatároztam, ügyvéd leszek. Hetekig, hónapokig olyan szilárdan megmaradt az elhatározás, hogy vettem egy füzetet, amit direkt csak arra használtam, hogy felírtam a műsorban elhangzott ügyeket, és próbáltam ítéletet hozni a saját világképem alapján. Sokáig bennem is volt, hogy ügyvéd leszek. Érdekes, hogy amikor pályaválasztásra került a sor, eszembe se jutott a jogot választani.

Kép: Posztós János

 

ÖFEO: Hogyan lettél szociális munkás?

K. L. R.: Gyakran megesik, hogy erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Emlékszem, amikor az egyetemen az egyik önismereti órán azzal nyitott az oktató, hogy „És, Lilla, miért választotta ezt a szakot?”, én meg csak ültem a széken, babráltam a tollammal, és nem tudtam választ adni.

Akkor azt mondta az oktatóm, hogy valójában ez az igazi válasz: amikor nincs, csak a csend. Csak akkor tudtam megfogalmazni azt, hogy nem csinálnék mást, amikor dolgozni kezdtem. Engem az éltet, hogy másokon segítsek.

Akár egy segítő beszélgetéssel, akár azzal, hogy adok egy palack meleg teát vagy egy takarót. Kis dolgoknak hangzanak, de valakinek ezek a dolgok a világot jelentik egy újabb, kilátástalanságban, utcán töltött nap után.

ÖFEO: Milyen okok vezethetnek a hajléktalansághoz?

K. L. R.: Szegénység, válás, rossz családi körülmények, nevelőotthonból való kikerülés. Nagyon sok minden előfordulhat. Több olyan esettel találkoztam a munkám során, hogy az ügyfelet kilakoltatták, mert már nem tudta tovább fizetni a lakhatását. De olyan is van, akinek az alkoholbetegségét nem tudta tovább tolerálni a családja.

ÖFEO: Milyen az utcán élő nők és férfiak aránya?

K. L. R.: Budapesten három olyan éjjeli menedékhely működik, ami csak nőket fogad be. De konkrét arányokat sajnos nem tudok mondani.

ÖFEO: Élnek-e anyák az utcán?

K. L. R.: Igen, vannak, akik anyaként kerülnek utcára, vagy az utcán lesznek állapotosok. A gyerekekről ilyen esetben az állam ugyan gondoskodik, de ezek a nők gyakran soha nem látják viszont a gyermeküket, mert ha nem tudnak kitörni a hajléktalanságból, akkor nincs esélyük arra sem, hogy felnevelhessék őket. Közben a kötelék is elvékonyodik, sőt elszakad. Ez valódi tragédia, amelynek csak áldozatai vannak.

Kép: Canva

 

ÖFEO: Egyenes út vezet-e az alkoholizmushoz az utcán, vagy van, aki ezt tiszta fejjel képes végigcsinálni?

K. L. R.: Ezt az állapotot, a nélkülözést, a kiszolgáltatottságot és a magányt nem igazán lehet elfogadni. A kliensek nagy része egy idő után beletörődik, hogy nem találja a kiutat, és az alkoholhoz, illetve más tudatmódosító szerhez nyúl. Ezért is tartottam fontosnak a korábban működő tűcsereprogramot a 8. kerületben.

ÖFEO: Milyen a hajléktalanok megítélése? Úgy értem, mennyire utáljuk őket?

K. L. R.: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Sokan vannak, akik elvileg empátiával fordulnak feléjük, elfogadók és szolidárisak. De amikor konkrét tettekre lenne szükség, akkor odébbállnak, félrenéznek. A hajléktalan emberek a társadalmi ranglétra legalján vannak, és sajnos nem kevesen vannak, akik ugyan nincsenek sokkal magasabban, de attól érzik magukat erősnek, hogy őket bántják, megalázzák.

ÖFEO: Hogyan segíthetünk nekik?

K. L. R.: A legtöbb, amit tehetünk egy hajléktalan emberért, az az, hogy megkérdezzük tőle, mire lenne szüksége. És ha pénzt kér, adjunk neki, még akkor is, ha feltételezzük, hogy azt alkoholra költi. Mert lehet, hogy neki egy üveg borra van szüksége a túléléshez.

ÖFEO: Hogy látod, van kiút a hajléktalanságból?

K. L. R.: Én remélem, hogy igen. Bár a szociális törvény módosítása ezt az állításomat teljes mértékben aláássa, de attól én még töretlenül hiszek abban, hogy van kiút ebből az állapotból.

ÖFEO: Mennyire befolyásolja a mai életed az, hogy egykor szociális munkás lettél?

K. L. R.: Nagyon nagy mértékben. Nemcsak azért, mert azok az emberi sorsok, amelyekkel találkoztam, kitörölhetetlenek az emlékeimből, és az írói pályán is ezek az élmények indítottak el, hanem azért is, mert az ő sorsukat látva másként tekintek a saját életemre is.

Kép: Sziva Csaba

 

ÖFEO: A hajléktalanságról szóló könyved azzal zárul, hogy kilépsz. Miért hagytad abba ezt a munkát?

K. L. R.: Amikor először éreztem magamon a kiégés jeleit, nem vettem komolyan. Úgy voltam vele, hogy majd holnap jobb lesz, más lesz. Aztán csak nem lett, a problémák csak sokasodtak.

Leginkább a mentális állapotomat terhelte le a munka, így annak érdekében döntöttem úgy, hogy szünetet kell tartanom. Nem akarom azt mondani, hogy abbahagytam, mert eszem ágában sincs.

Csak szünetet tartok, és ha majd úgy gondolom, hogy vagyok újra lelkileg olyan erős, hogy kliensekkel tudjak foglalkozni, meg fogom tenni.

ÖFEO: Mi az, amit az anyukádnak köszönhetsz?

K. L. R.: Nem mondhatom, hogy felhőtlen lenne a kapcsolatom vele, de mindig keresem az okot, hogy megbocsáthassam neki, amik miatt neheztelek rá. Sok szempontból áldozatnak látom, és azért is fontos, hogy senkiből ne váljék áldozat, mert van, aki ezt a szerepet továbbadja a szeretteinek.

Tóth-Hencz Edit