Ajándékról nemigen álmodhatott, de arról igen, hogy egyszer plafonig érő fenyőfájuk lesz karácsonykor. Ágakon kívül azonban nem mindig jutott nekik más a szeretet ünnepén. A kis Timi gyerekként jobb és több akart lenni, a felnőtt Tímea viszont már örül, hogy nem gazdag családba született. Elhitte, hogy egyszer valóra válhat az az álma, hogy tovább tanulhat, ami után gyerekekkel foglalkozhat. Most ő egy 2700 lelkes, szabolcsi község óvodájának a vezetője. Örökbe fogadok egy ovit: Egyszer azt mondtad, hogy azért tudod a szíveden viselni a hátrányos helyzetű gyermekek sorsát, mert te is nehéz körülmények közül jöttél. Honnan indultál? K. Tímea: A körülményeink rendezettek voltak, csak szegénységben éltünk. A szüleim nyolc általánost végeztek, mindketten kétkezi munkások voltak, szorgalmasan, nagyon sokat dolgoztak. Amíg ők odavoltak, engem a nagyszüleimre bíztak, ők vigyáztak rám mindig. ÖFEO: Mennyire akartál másként élni, mint ahogyan ők? K. T.: Láttam, hogy mennyit dolgoznak, mennyit szenvednek, ezt én nem akartam. Azt akartam, hogy nekem jobb legyen, ezért mindig rengeteget tanultam, de attól függetlenül nagyon sokat be is segítettem a szüleimnek.
12-13 éves koromban már volt olyan, hogy hétvégente elmentem velük napszámba. Sosem kényszerítettek erre, én éreztem azt, hogy ezt kell tennem.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: A szegénység nálatok mit jelentett? K. T.: Volt, hogy a hónap vége felé elfogyott a pénzünk, ennek ellenére mindig jutott arra, hogy engem taníttassanak. Mindenhova eljutottam, pedig nagyon nehéz volt előteremtenünk a pénzt például a kirándulásra vagy a színházba. Ha szükségem volt valamire, akkor még több munkát vállaltak.
Így volt ez azon a nyáron is, amikor nyolcadik után felvettek a közgazdaságiba: ketten ugyanis nem kerestek annyit, mint amennyit nekem szeptemberben, az iskolakezdéskor kellett befizetnem.
Nagyon büszke vagyok a szüleimre, nagyon értékes emberek, a semmiből is erejükön felül adtak, hogy előrébb tudjak jutni. Ami más osztálytársaimnak, mondjuk a fogorvos gyerekének könnyen ment, nekem nehezen jött össze. ÖFEO: Hogy emlékszel vissza, mi volt az, amire nagyon vágytál gyerekkorodban? K. T.: Hogy legyen egy saját szobám és színes tévénk. Apróbb dolgokra vágytam leginkább, és arra, hogy karácsonykor legyen fenyőfánk. ÖFEO: Sosem volt? K. T.: A nagynénémék plafonig érő fájáról voltak csak ágaink, és előfordult, hogy nem volt alatta ajándék, vagy volt, de csak egészen szerény.
Persze az iskolában szemrebbenés nélkül azt hazudtam, hogy nagy fánk volt. Nem akartam, hogy tudják, mennyire szegények vagyunk.
A nyári szünet után sem mondtam igazat arról, hogy hol voltunk nyaralni: külföldről azért nem mertem lódítani, de mindig rávágtam, hogy itt is voltam meg ott is. Pedig csak a tőlünk 30 kilométerre lévő városba jutottam el a nagymamámhoz, amíg anyukámék dolgoztak.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: Mi lett volna, ha elmondod az igazat? K. T.: Piszkáltak volna, mint ahogyan azt az elsős roma kislányt is, aki végül a bántások miatt el is ment az iskolából. Mindvégig mellette álltam és segítettem neki, de lelkileg csak nem bírta.
Borzasztóan sajnáltam, és ezután én is elkezdtem félni attól, hogy a szegénységünk miatt engem sem hagynak majd békén.
ÖFEO: Kikkel tudtál szót érteni az iskolában? K. T.: Visszahúzódó voltam, és hozzám hasonló emberek társaságát kerestem. Inkább azokkal barátkoztam, akik elesettebbek voltak. Miután mindig titkoltam a körülményeinket, nálunk például nem jártak barátok vagy osztálytársak. ÖFEO: Valaha bántottak ezért? K. T.: Az osztálytársaim nem, de a középiskolás éveimből néhány élmény azért megragadt. Egyszer az akkori igazgató úr jött be hozzánk helyettesíteni, aki felállított, és megkérdezte tőlem, hogy mi történt április 31-én.
Adó 1% nyilatkozat
Azt válaszoltam neki, hogy április csak 30 napos. Erre azt mondta, hogy azt hitte, én olyan hülye vagyok, hogy nem fogom tudni, merthogy az én szüleim milyenek…
Ez engem annyira rosszul érintett! Miután elmondtam az apukáméknak, apukám biciklire ült, és elment az igazgató úrhoz, hogy elbeszélgessen vele. ÖFEO: Ezek a bántások valaha elhitették-e veled, hogy nem érsz semmit? K. T.: Sosem volt valami nagy önbizalmam, ezek pedig időnként megerősítették bennem, hogy kevesebb vagyok. Ekkor is azt gondoltam, hogy ha az igazgató mondja, akkor biztos igaza van, mert ő valaki, én meg senki. Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nincs így.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: A szüleiden kívül azért voltak, akik hittek benned? K. T.: Az osztályfőnököm jutott most eszembe. Emlékszem, még a vezetékes telefonunkon hívott fel bennünket, hogy mi az, hogy én középiskola után sehova sem adtam be a jelentkezésem. ÖFEO: És mi volt rá a válasz? K. T.: Az, hogy nem szeretnék tovább tanulni. Megkértem anyukámat, hogy inkább hazudjon, minthogy elmondja neki azt, hogy azért, mert nem tudjuk kifizetni. ÖFEO: Pedig valójában te tanító néni szerettél volna lenni, igaz? K. T.: Igen. Egy olyan ember, aki gyerekekkel foglalkozik, akit tisztelnek, szeretnek, és aki segíthet másokon. Végül is nem az lettem, de valami hasonló. ÖFEO: Miért nem lettél végül tanító? K. T.: Negyedik után maradtam ötödévre, mert ugye tisztában voltam azzal, hogy nem fogjuk tudni finanszírozni a főiskolát.
Ötödév után elkezdtem dolgozni egy pizzériában, és csak később volt lehetőségem tovább tanulni, amikor férjhez mentem.
Ekkor jelentkeztem is a tanítói szakra, amit aztán visszamondtam, mert pont terhes lettem. A következő évben viszont jött az óvodapedagógus szak, amit aztán már végig is csináltam. ÖFEO: Hol tudtál elhelyezkedni a diplomáddal? K. T.: A helyi művelődési házban dolgoztam közmunkásként a főiskola után. Egyszer, amikor az árusok után takarítottam, odaszólt nekem az egyikük, hogy „na látod, ha tanultál volna, akkor jutottál volna valamire, nem ezt kéne csinálnod”.
Helyettem egy hölgy szólalt meg, és elmondta neki, hogy épp most szereztem meg a diplomámat. Senki sem értette, hogy akkor miért ott takarítok.
ÖFEO: Ezek a helyzetek sosem gátoltak meg a továbblépésben? K. T. Lehet, hogy másokat visszahúzott volna, de engem egyáltalán nem, sőt, mindig löketet adtak. Egyébként úgy voltam vele, hogy kivárom a soromat, egyszer biztos lesz valami. Aztán adódott is egy álláslehetőség az oviban, amire be is adtam a pályázatom, és végül fel is vettek.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: Ennek az intézménynek pedig most már te vagy a vezetője: a szegény lány, aki gyerekkorában leginkább láthatatlan szeretett volna lenni, csak hogy ne piszkálják. Gondoltad volna valaha? K. T.: Nem, és ezt azok is mondják nekem, akik gyerekként ismertek. Egyébként nem akartam én vezető lenni, csak az a váltótársam, akit velem együtt vettek fel az oviba, elkezdte a vezetői képzést, és azt mondta, menjek én is.
Eleinte ódzkodtam tőle, mert nagyon jól éreztem magam a gyerekekkel, aztán végül mégis belevágtam.
Érdekes érzés, sokszor még most sem hiszem el, hogy mindez velem történt: én, a szegény lány, az első diplomája után megkapja a másodikat, majd vezető lesz. Reggelente még most is gyakran kelek fel úgy, hogy tényleg én vagyok a vezető? És igen, tényleg én vagyok a vezető. ÖFEO: Kinevezésed után mennyire érezted magad komfortosan az új szerepben? K. T.: Az első nyolc hónap nagyon megterhelő volt, úgy éreztem, hogy az egész elveszi a gyerekektől az időt. Lelkiismeretesen akartam csinálni, hiszen eléggé maximalista vagyok a munkámban, közben pedig az volt a fejemben, hogy ez az egész valaminek a rovására fog menni. Aztán végül sikerült megtalálni az egyensúlyt. ÖFEO: Ha újrakezdhetnéd, akkor is óvónő lennél? K. T.: Szerintem igen. Ez a hivatás az életem, amit akkor is csinálnék, ha nem adnának érte pénzt. Nem az anyagi javaktól leszünk előrébb, hanem az élményektől.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: Hogy érzed, mennyire hagytak nyomot benned a gyermekkori traumák? K. T.: Engem mindig előrébb vittek. Sőt! Felnőttként már úgy gondolom, nem szégyen az, hogy honnan jöttünk. Gyerekként másképp éli meg az ember, jobbra vágyik. Most már örülök, hogy nem gazdag családba születettem, megerősített, hogy átéltem, tudom, milyen szegénynek lenni.
Ha nehezen is, de meg volt minden, ami kell. Nem biztos, hogy akkor boldogabb lennék, ha gyerekkoromban mindent megkaptam volna.
Később, amikor már elkezdtem dolgozni, vettem egy mobiltelefont magamnak, meg egy színes tévét, anyukáméknak pedig egy mikrohullámú sütőt. Nagyon örültem neki, de mégsem éreztem azt, hogy ettől én annyira több lennék. ÖFEO: Minden álmod valóra vált? K. T.: Nagyon sok. Az, hogy tovább tanulhattam, hogy diplomákat szereztem, hogy anyává válhattam, hogy gyerekekkel foglalkozhatok, és hogy segíthetek nekik.
És van még egy, amire negyven évet vártam: eljutottam a tengerhez. Nagyon sokat álmodoztam róla, és ez idén, a negyvenedik szülinapomon sikerült.
Az volt benne a legcsodálatosabb, hogy a lányommal utazhattam el, aki így már 18 éves kora előtt láthatta a tengert.
Kép: K. Tímea
ÖFEO: Olyan volt, mint amilyennek elképzelted? K. T.: Sokkal gyönyörűbb! Végtelen nyugalmat adott. Ott újra és újra megfogalmaztam magamban: az álmainkat sosem szabad feladni, még akkor sem, ha minden reménytelennek tűnik! Úgyis sikerülni fog.
Gyerekkorom óta tenni akarok, felnőttként, az anyaságomban pedig még érzékenyebb lettem. A közel két évtizedes újságírói munkám még világosabbá tette számomra, hogy a szavakkal kapukat lehet nyitni, bármilyen világé legyenek is azok. Az Anyamagazin főszerkesztőjeként és örökbefogadóként is minden erőmmel azon vagyok, hogy egyszer ezek kulcsait megtaláljam.
