Nyolcévesen elképzelte, ahogyan az argentin stadionban úgy hullik rá a konfetti, mint az 1978-as világbajnokság döntőjében Mario Kempes csapatára. Aztán tizenhárom évvel később, az első válogatott meccsére várva, óriási papírfecniesőben ott állt a rosariói stadion lépcsőjén. Az ötgyermekes szegény cigány családból származó Pisont István labdarúgó álma egy olyan gádorosi egyszobás, vezetékes víz nélküli házban született, ahol mindennap kérdés volt, lesz-e mit ennie neki és a testvéreinek.  

 

Pisont István

Az orosházi születésű futballista a Békés megyei Gádoroson, egy ötgyermekes szegény család harmadik gyermekeként érkezett a világra. Kiemelkedő tehetségét már gyermekkorában felismerték, 15 évesen már a korosztályos válogatott játékosa volt. Pisont István harmincegyszeres válogatott, háromszoros magyar bajnok, kétszeres Magyar Kupa-győztes, háromszoros izraeli bajnok, izraeli kupagyőztes és UEFA-kupa-negyeddöntős. A Budapest Honvéd FC egykori klasszisa ma edzősködik, az alapítványával pedig hátrányos helyzetű gyerekeknek segít, tehetséges utánpótláskorú labdarúgó fiatalokat támogat.

Örökbe fogadok egy ovit: Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Pisont István: Hát, nekem olyan életem volt! Nagyon boldog voltam. Vályogot vertünk, amihez összehordtuk a szalmát, a földet meg a lóganajt, és azt összekeverve a vályogba tapostuk. Voltunk ott vagy húszan gyerekek, nagyon élveztük. A kemény munka után benyomtuk a zsíros kenyeret, utána már ment is a foci. Amikor vége lett, mentünk a tatámmal a hosszú, nyárfás szalagerdőbe a lovaskocsival, ahol vágtuk a füvet, aztán felraktuk és vittük. Találtunk fácántojást, megittuk, aztán almát, gyümölcsöket, leugrottunk értük a kocsiról, aztán újra fára másztunk. Volt, hogy málnát ettünk, képzeld el, volt málnabokor! Olyan csodákat kaptunk az élettől, gondoskodott rólunk a Jóisten. Mindenünk jó volt, köztük a legfontosabb, a családi szeretet, csak az ételt kellett valahogy megoldani, mert az nekünk a túlélést jelentette.

A kis Pisont István az általános iskolai osztályával. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Hogyan tudtatok ételhez jutni?

P. I.: A rászoruló családoknak mindig le kellett adni egy kereseti igazolást az iskolában, ami alapján lehetett kérni reggelit, ebédet és uzsonnát. Így anyunak már csak este kellett adnia valamit, kaptunk egy zsíros kenyeret vagy házi tejet jó meleg kenyérrel.

A hétvégék nagyon jók voltak, akkorra anyu mindig összekaparta a heti pénzt, hogy tudjon venni egy tyúkot, abból csinálni egy húslevest vagy pörköltöt. Hétköznap csak az iskolában ettünk, nem volt otthon főtt kaja, csak töpörtő, szalonna, zsíros kenyér.

A zsíros kenyér valami álom volt paradicsommal, paprikával. Ha kolbászzsírt kaptál, hú, vagy kacsa- vagy libazsírt! Volt egy hentesüzlet is a közelünkben, ahol anyu mindig olcsóbban megkapta az állaszalonnát. Előfordult, hogy nem tudta azonnal kifizetni, de nem volt gond, vihette a pénzt akkor, amikor összegyűlt rá. Megsütötte krumplival, az olyan volt, hogy elmondani nem tudom. Persze akkor mindig mondtuk, hogy jaj, már megint ez, most meg, ha eszembe jut… Nekünk a kaja volt az egyetlen, ami ahhoz kellett, hogy meglegyünk. A ruhával nem is foglalkoztunk, hogy legyen, vagy ne legyen, mindig alakult valahogy.

ÖFEO: Milyen házban éltetek?

P. I.: A cigányoknál az a szokás, hogy a lány, ha férjhez megy, a fiú házához kerül. Így anyu a nagyszüleim telkére költözött, ahol állt két ház, a miénk a kisebb volt. Egy nagyon picike ház. Volt benne egy előszobaszerű helyiség, ott tároltuk a kukoricát meg a darát, és balra egy szoba három ággyal. Volt egy telázsink, ahova a tányérokat tettük, és egy kályha, amivel fűtöttünk. Lavórban mosakodtunk, aztán, amikor a nagynénémnél lett fürdőszoba, hétvégente ott tisztálkodtunk. Meg a nagyszénási fürdőben, amikor elvitt a nagymamám, később, leigazolt játékosként pedig már a pályán.

Pisont Istvánék egykori gádorosi háza ma már romosan, elhagyatottan áll. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Milyen játékaitok voltak?

P. I.: Nem nagyon voltak játékaink, csak annyi, ami innen-onnan beesett. A nagymamámtól, aki jósasszonyt volt, időnként kaptunk, de legtöbbször ételt hozott. Volt egy biciklink, azzal éltük a mindennapjainkat. A szomszéd gyereknek volt két-három gombfocicsapata, azzal pöttyöztünk, de hogy saját kis matchboxom legyen, az elképzelhetetlen volt. Mi a labdának örültünk, ha volt egy gumilabda vagy egy bőrfoci. Istenem, bőrfocim soha nem volt! Talán csak akkor, ha valahol kiselejteztek egy szakadtat. De úgy, hogy tessék, itt egy bőrlabda, úgy nem. Szóval, én tudom, mit jelent ajándékot kapni.

ÖFEO: Mit láttál a világból?

P. I.: Gyerekkoromban főleg a megyén belül mozogtam, de úgy igazából kimenni a faluból nem volt lehetőségünk. Édesanyám egyszer el tudott utazni a barátnőjével Budapestre, megnéztek egy hajót is, és hát nem hazudok, még egy hónap múlva is erről mesélt.

Ha anyagi lehetőségeink lettek volna, biztos, hogy elvitt volna bennünket sok helyre, hogy láthassuk Budapestet, megnézhessük a Parlamentet.

Lehetőségünk viszont nem volt, így maradtak az álmok. De anyu mindent pótolt a szeretetével.

ÖFEO: Mesélj a szüleidről!

P. I.: Sajnos a szüleink már itt hagytak minket, anyu 2008-ban, apu pedig 2010-ben. Anyu olyan űrt hagyott maga után, hogy egyszerűen nem tudjuk földolgozni. Csodás anyukánk volt. Teréznek hívták, mi pedig elneveztük Szent Teréznek.

Pisont István az édesanyjával, az édesapjával és a bátyjával. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Miért?

P. I.: Annyira lehetett érezni, hogy valami van körülöttünk, az isteni áldás, hogy egységben, szeretetben, békességben tudtunk élni. Mindig szeretetben voltunk, és ezt anyunak köszönhetjük.

Ő nemcsak bennünket szeretett, hanem az idegeneket is. Akinek nem volt otthona, befogadta. Néhány napot nálunk lakott, ellátta, etette-itatta, pénzt adott nekik, pedig semmink sem volt, de azt a keveset is megosztotta.

Ha részeg volt valaki, behívta, a házunk külső részében lefektette, hogy aludjon egyet, mielőtt hazamegy. Tényleg olyan, mint egy szent, egy áldás volt, hogy a Jóisten őt adta nekünk anyának. Az utolsót is odaadta a gyerekeinek, csak hogy az álmaik valóra váljanak. Ő küzdött a mi álmainkért, mindent megtett értünk. Anya volt, menedzser volt, a minden ő volt.

ÖFEO: És édesapád?

P. I.: Apu egy kicsit másabb volt. Ő nagyon jó focista volt, rendkívül tisztelték a faluban, mindig öltönyben járt. Képzeld, micsoda kultusz vehette őt körbe, ha a gádorosiak azt mondták nekem, amikor már válogatott játékos voltam, hogy sosem leszek olyan, mint Csucsa, az apám. Nagyon helyes srác is volt, jó ember volt, csak nem volt elég kitartó a céljai eléréséhez, amivel őt az Isten megáldotta.

ÖFEO: Hogy tudtatok megélni?

P. I.: Anyu rengeteget dolgozott. Először a kendergyárban, de azt ott kellett hagynia, mert annyira poros volt a környezet, hogy nem bírta a tüdeje. Emellett még dohányzott is. Miután leszázalékolták, elkezdett házaknál meszelni, elment idős nénikről gondoskodni, minden munkát megfogott. Ott vidéken, Békés megyében, az Alföldön volt mindig bőven földmunka, rengeteg állat, amiről gondoskodni kellett.

Anyu mindent a saját kezével teremtett meg, a bátyám sok munkát átvett anyutól. Amikor anyu elment meszelni, Mókus elment kidudvázni, és a jószágokat is már a testvérem látta el. Aztán bekerült a béke tsz-be, ahonnan már jött háromezer-hatszáz forint.

Így kerültünk egy kicsit jobb helyzetbe, de még mindig nem volt fürdőszobánk, viszont már volt tévénk, lett egy magnónk és egy biciklink. A bátyám odaadta értünk az életét. Hiába szeretett volna kereskedelmi suliba járni, hogy a vendéglátásban dolgozhasson, ott kellett hagynia, mert szegények voltunk, nem volt más választása.

ÖFEO: Anyukádon láttál-e valaha olyat, hogy nehézségként éli meg a nélkülözést?

P. I.: Ő nem volt olyan asszony, aki nagy dolgokra vágyott volna. Szerette volna ő látni a jövőt is, de az volt a fontos, hogy legyen meg a mindennapi kenyerünk. Tudod, a jelen.

ÖFEO: Milyen gyerekkori álmaid voltak?

P. I.: A foci. Ez éltetett, a futball iránti szeretet, az a közeg. Sosem felejtem el, a ’78-as világbajnokság ment a tévében, nyolcéves voltam. Itt van előttem a kép, hogy ülök a tévé előtt, látom, ahogy Fillol, Mario Kempes meg Pasarella játszanak a döntőben, és a papírfecnik szállnak a stadionban, ellepi az egészet. Mondom, úristen, ha egyszer ezt átélhetném! 1991-ben megkapom a válogatottba a meghívót, kikerülünk Argentínába, és a rosarioi stadion lépcsőjén szállnak ránk a konfettik. Ez az álom.

Az is egy valóra vált álom, hogy Pisont István a kedvenc stadionjában játszhatott. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Mikor csillant fel a remény, hogy ez az álom megvalósulhat?

P. I.: Kiszúrták, hogy ügyes vagyok, így nyolcévesen igazolt labdarúgó lettem, és játszottam a gádorosi egyesület serdülő csapatában, majd később az ifiben, és tizennégyévesen a felnőttben. Tudod, mit jelentett ez? Féltem nagyon, hiszen ott már 18 éves gyerekekkel is találkoztam.

ÖFEO: Tehát akkor te már gyerekként pénzt tudtál keresni a tehetségeddel.

P. I.: Igen, ekkor már bele tudtam tenni a közösbe. Miután meghívtak a korosztályos válogatottakhoz Pestre, kaptam a tsz-től 1000 forintot. Az azért elég komoly pénz volt.

Egy háromkilós kenyér 3,60 volt, képzeld el, mit jelenthetett az az 1000 forint! Óriási volt, majdnem egy félhavi fizetést kaptam, és havonta egyszer!

Anyu abból mindig adott nekem száz forintot, egy piros százast, az egyik legszebb pénz, gyönyörű volt.

ÖFEO: El tudtad hinni, hogy mindez veled történik?

P. I.: Furcsa volt, nem tudtam, hogy hova visz ez a dolog. De aztán jött az elismerés, jött az 1000 forint, jött, hogy válogatott játékos lettem. Tudod, hova emelt föl? Egy álom volt, ahogyan elértem ezeket a célokat. Ezek nagyon-nagyon fontos lépések voltak az életemben. Ezután rendszeresen jártam az ifibe.

A Pisont-fivérek Puskás Öcsi bácsival. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Megtörhetett volna ez az álom, amikor 18 évesen elgázolt egy autó. Mi jött ezután?

P. I.: A suli. Anyu mindaddig nem engedett, amíg ki nem tanulom az iskolát, azt mondta, ha vége, mehetek focizni. És akkor jött is az első szarvasi ajánlatom, amit el is fogadtam. Onnan két hónap után behívtak a Honvédba, fél év múlva bajnok lettem, kupagyőztes, a következő évben nagy válogatott. Egy év alatt a megyéből nagy válogatott lettem – erre nagyon büszke vagyok.

ÖFEO: Aztán újra a csúcson voltál, de újabb nehézségekkel kellett szembenézned. Hogyan tudtad kezelni a lelátóról érkező dühös cigányozást?

P. I.: Nagyon nehezen, épp emiatt talán majdnem vissza is fordultam. Egy olyan közegből jöttem, ahol csak a szeretet és a megbecsülés létezett, majd belecsöppentem egy olyan világba, ahol folyamatos támadás ért.

Ezt én korábbról nem ismertem. Persze otthon is volt cigányozás, de csak azokra a családokra mondták ezt, akik úgy is viselkedtek. A Pisont családot mindig tisztelték: édesapámat a foci, édesanyámat a munka, a szeretet és a befogadás, minket, gyerekeket pedig a tisztelettudás miatt.

Aztán följössz Pestre, zúdul rád, hogy cigány, cigány, cigány, és le is köpnek. Elbizonytalanodtam, hogy ezt érdemes-e tovább csinálnom.

Pisont István a Honvédban; balról, 18 évesen, amikor Kispestre került. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: A szurkolók aztán mégis a legnagyobb király nevet adták neked, amivel még egy Kemény István versben és egy Bëlga-dalban is találkozhatunk.

P. I.: Annyira jól ment a játék, egyszerűen átszellemültem. Az a kimeríthetetlen versenyszellem, ami már annak idején, gyerekkoromban is jellemzett, nem hagyta, hogy csak úgy föladjak mindent. Azt persze nem tudtam elhinni, hogy én vagyok a legnagyobb király, csak azt, hogy megvédem ezt a címet.

Az emberek megszerették a személyiségem és a hozzá tartozó alázatot. Volt emellett egy támogató közösség, a Honvéd, és volt a játéktudás.

Ezt a hármas egységet, az emberi oldalt, a játéktudást és a közösségbe való beilleszkedést látták a szurkolók. Szóval, nekem adták a királyságot, és akkor lettünk bajnokok.

ÖFEO: Mit látsz a mai fiatalokon, mennyire vágynak arra, hogy kitörjenek?

P. I.: Nagyon. Minket, roma gyerekeket a zene meg a foci nagyon mozgat. Csak azt látom, hogy az a belülről jövő álomkép, amilyen nekem az argentin volt, már nincs annyira a fiatalok szívében. Valami változásra van szükségük, legfőképp jövőképre, példaképekre és mintákra.

Pisont István harmincegyszeres válogatott a Liverpool FC akadémián. Fotó: Pisont István

 

ÖFEO: Ha kívánhatnál egyet, mi volna az?

P. I.: Azt kérem az Jóistentől, abban segítsen, hogy legyen egy hely, ahol ezek a hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekek mind együtt lehetnek. Most csak különféle tehetségkutató programok vannak, de ennél több kell. Tudom, hogy ezek a gyerekek min mennek keresztül, tudom, hogy mire van szükségük. Hidat akarok nekik építeni.

A honlapon közzétett cikkek, és képek szerzői jogi védelem alatt állnak, azok az egyesület írásbeli engedélyével használhatóak fel, többszörözhetőek a nyilvánosság felé. A cikkek szemlézése (rövid kivonat készítése) a forrás megjelölésével és az eredeti linkre való hivatkozással, a képek átvétele nélkül megengedett. Az átvétel során az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalom nevét és az írásra mutató linket a cikk elején, jól látható formában kell elhelyezni.