Ha valaki megkérdezi Évától, hogy milyen gyermekkora volt, azt mondja, jó. Jó, mert ugyan az alkohol rabjává vált nagymamájával és nagybátyjaival élt, de legalább nem intézetben. Ez, a mindig veszekedésektől hangos, komfort nélküli vályogház adta neki a biztonságot, miután az édesanyja elhagyta. Sok időt töltött az udvari létrán át megközelíthető padláson, ahol mindig azért imádkozott, hogy nyugodt és sokkal boldogabb felnőtt lehessen. Tiborczné Bogdán Évának – bármilyen küzdelmes is volt – sikerült.

Örökbe fogadok egy ovit: Mi az első dolog, ami eszedbe jut a gyerekkorodról?

Tiborczné Bogdán Éva: Az, hogy hathetes voltam, amikor édesanyám elhagyta az édesapámat, mert úgy érezte, már az én életem is veszélyben van. Az apám alkoholista, agresszív ember, aki nemcsak anyut, hanem engem is bántott nem sokkal a születésem után.

ÖFEO: Hova tudtatok menni?

T. B. É.: A mamámékhoz, anyukám édesanyjához, ahol egész jó helyünk volt. A mama nagyon szeretett engem, de ő és az anyu nála élő két testvére is alkoholista volt. Dolgozni ugyan eljártak, de minden az alkohol körül forgott náluk.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: Milyenek voltak itt a körülményeitek?

T. B. É.: Egy komfort nélküli, kétszobás vályogházban éltünk, amiben volt egy konyha és két szoba. Az egyikben lakott a két nagybátyám, akik egyébként mindig kedvesek és nagyon-nagyon jók voltak hozzám. A másik szobában laktunk hárman, a mama, anyu és én, egészen nyolcéves koromig. És akkor igazából itt kezdődik a kavalkád, mert ez eddig így még egy szép történet.

ÖFEO: Mi történt ezután?

T. B. É.: Édesanyám megismerkedett egy falubeli férfival, akit épp elhagyott a felesége. A férfi hat gyermeke közül hármat intézetbe vittek, a három kicsit meg másik helyre.

Negyedikes voltam, amikor anyu úgy döntött, hogy elköltözik ezzel a férfival, engem pedig otthagy a mamáéknál. Eközben már megszületett az első kistestvérem, Alex, aztán később még hét.

ÖFEO: Hogy viselted, hogy elhagyott az édesanyád?

T. B. É.: Nekem anyu volt a minden, amíg együtt voltunk, csodálatos, gondoskodó anya volt, rengeteg szeretetet kaptam tőle. Abból az időszakból csak a jóra emlékszem, folyton egymás közelében voltunk, mindig éreztem a biztonságot jelentő anyaillatát. Borzasztóan megviselt, amikor elment.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: Hogyan változott meg ezután az életed?

T. B. É.: Nehéz időszak volt. A mamáék nagyon-nagyon sokat ittak, a suliból mindig arra mentem haza, hogy részegek. Folyamatosan egymással veszekedtek. Ha a házhoz közeledve láttam, hogy nincs nyitva az ajtó, akkor tudtam, hogy már nem józanok. Olyankor mindig bezárkóztak.

ÖFEO: Miben tudtak ők támogatni téged?

T. B. É.: Nagyon sokat küszködtek a pénztelenséggel, hogy erre sincs, meg arra sincs, de csak azért nem volt, mert elitták és elcigizték. Én végül is megkaptam mindent.

Játékom ugyan nem sok volt, csak egy-két plüssöm, de egy osztálykirándulásról sem hiányoztam, mindig befizették. Karácsonyfát mindig tudtunk állítani, mert a bátyám egy erdésznek dolgozott, de ajándék már nem volt alatta.

Zsíros kenyérre is futotta, Sanyi bátyám meg például olyan volt, hogy az utolsó fröccse helyett inkább vett nekem egy Sport szeletet. Nagyjából tiszta is voltam, így nem volt semmi gond.

ÖFEO: Hogyan tudtál így teljesíteni az iskolában?

T. B. É.: Nyolc évig kitűnő voltam, sosem volt négyesem és egyetlen házifeladattal sem maradtam el. Pedig a leckéimet a konyhában, egy ládán írtam, miközben a mama és a nagybátyáim a két szobában veszekedtek.

Állandó megfelelési kényszerem volt, ha valamiben nem én voltam a legjobb, rosszul éreztem magam. Mindig mindent a legjobban kellett csinálnom, és a legjobban is akartam csinálni.

Ebből talán csak a falubeli néhány barátom tudott kimenteni, a tanárok pedig azzal inspiráltak, hogy sokat dicsértek.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: Rajtuk kívül volt még segítséged?

T. B. É.: Leginkább a Jóistenhez fordultam. A mamáék udvarában hátul volt egy létra, ami felvezetett a padlásra. Amikor részegek voltak, mindig odaültem, onnan imádkoztam. A mamáékénál szebb házat szerettem volna, meg azt, hogy senki se igyon körülöttem. Minden alkoholszagú volt, sőt, sokszor nekem kellett elmenni a faluba borért, pálinkáért, hitelre. Mindig azt mondogattam, hogy én sosem akarok inni és nem akarok közmunkás lenni, mint a nagybátyáim.

Mindig azért imádkoztam, hogy tanulhassak, ha pedig tanulok, akkor legyen egy jó szakmám, tudjak dolgozni, és hogy felnőtt koromban csak szeretetben éljek, ne legyen körülöttem semmi rossz.

Az egyik legfontosabb imám viszont az volt, hogy legyenek gyönyörű gyermekeim, akikkel majd olyan kapcsolatom lehet, mint anyuval az elején.

ÖFEO: Most milyen a kapcsolatod anyukáddal?

T. B. É.: Sokáig támogattuk őket a férjemmel, néha még most is, de már nagyon ritkán beszélünk. Amikor a kisfiam hároméves lett, szakemberhez fordultam, hogy segítsen elengedni őt, mert a figyelmemet szeretném végre a saját családom felé fordítani.

ÖFEO: Tudsz valamit róluk, arról, hogyan alakult az életük?

T. B. É.: Nagyon szerény körülmények között élnek, és minden gyereküket elvették tőlük. Én is mindig attól féltem, hogy intézetbe kerülök, de a mama sosem engedte volna, hogy kiemeljenek a családból. Miután anyu elment, ő lett a gyámom, és az éves felülvizsgálatokra is mindig összeszedte magát, úgyhogy szerencsére soha nem merült fel, hogy elvisznek tőlük.

Nagyon hálás vagyok neki, mert ő végig hitt bennem. Mindig azt mondta, hogy én más vagyok, mint ők, nagyon okos, ezért sokra vihetem, csak tanuljak és tanuljak.

Hitt abban, hogy megtörhetem az alkohollal kapcsolatos családi átkot is, és mindig arra biztatott, hogy törjek ki a szegénységből, ebből a csúnya és mérgező közegből. Mama nagyon okos nő volt, valahol ő is tudta, hogy elrontották.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: A gyermekkori traumáid mennyire vannak jelen a felnőtt életedben?

T. B. É.: A megfelelési kényszerem még mindig megmaradt, gyakran érzem úgy, hogyha valamit megcsinálok jól, az valakinek tökéletes, nekem meg az még mindig semmi. Egyébként egészen jól elrendeztem magamban mindent, alig vártam, hogy anyuka legyek, és valamiért biztos voltam benne, hogy menni fog.

Az anyaságommal azonban újraéltem a gyerekkorom, ismét rám törtek az emlékek, ami nagyon fájdalmas volt. A kisfiam születésekor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzik mellőlem anyu.

Hogy milyen jó lenne kérdezni tőle valamit, hogy segítsen egy kicsit. Nagyon nehéz volt úgy bemenni a szülőszobára, hogy vajon szeretni fogom-e a gyerekemet. Még ma sem tudom, anyu hogy hagyhatott el…

ÖFEO: Haragszol rá?

T. B. É.: Nagyon. Mert képes volt otthagyni abban a kilátástalan helyzetben, amiben ő is felnőtt, és amiről tudta, hogy borzalmas. Hiába szerettek mamáék, nem mindegy, milyen, az a szeretet. Jól szeretni… – egyáltalán milyen a jó a szeretet?

Az is szeretet-e, hogy a részeg bátyám megköszönte a bort, amit az ágyába vittem neki? Vagy az is, amikor összeverekedtek, és én választottam szét őket? Ez nem szeretet, ez mind-mind trauma.

Mégis, ha valaki megkérdezné, milyen volt a gyerekkorom, azt mondanám, hogy jó. De mi volt jó benne? Az, hogy családban nőttem fel, és nem intézetben.

ÖFEO: Mikor érezted először azt, hogy végre sínen van az életed?

T. B. É.: A főiskolán. Ott úgy éreztem, hogy önmagam vagyok. Sikerült beilleszkednem, jó kapcsolatokat kialakítanom, remek szaktársaim voltak.

Szinte rögtön megtaláltam a helyem, a HÖK gazdasági alelnöke lettem, diákként dolgoztam is, és mindenben részt vettem.

A mostani életemet pedig már össze sem lehet hasonlítani a gyermekkori éveimmel.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: Hogy érzed, megkaptad-e az életben azokat a dolgokat, amikért gyerekként a padláson fohászkodtál?

T. B. É.: Mondhatom, hogy minden álmom valóra vált. Van egy szerető, mindenben támogató férjem, két gyönyörű gyermekem, de bevallom, az anyaságomban időnként elbizonytalanodom, hogy vajon mindent jól csinálok-e.

Az azért legtöbbször megnyugtat, amikor azt mondják, hogy egyébként sok anyának pont ugyanez a dilemmája, én mégis azt érzem, van még mit finomítanom ezeken az érzéseken.

A férjem és a csodás barátaim is sokat segítenek ebben, és az is, hogy egy olyan hivatást választottam, amire mindig is vágytam: kisgyermeknevelő lettem.

Kép: Tiborczné Bogdán Éva

ÖFEO: Miért pont az óvodapedagógia mellett döntöttél?

T. B. É.: Főleg azért, mert azt gondoltam, hogy ez segít nekem abban, hogy egyszer majd jó anya legyek.

Aztán miután elvégeztem a főiskolát, a gyakorlati időmet bölcsődében töltöttem, ahol volt egy mindenben nagyon jó társam, egy óriási motiváló erő.

Mindig szeretettel fordult a gyerekek felé, nem volt soha egy rossz szava sem, annyira jó volt abban a közegben dolgozni, meg vele lenni, hogy meg is szerettem ezt a szakmát.

ÖFEO: Most elmosolyodtál. Mit jelent számodra a hivatásod?

T. B. É.: A szeretetet. A gyerekek olyan tisztaszívűek, mindig felemelő a körükben lenni, rengeteg örömöt és szeretetet kapok tőlük, és én viszont tudom őket szeretni. Itt, köztük van az én helyem, ez az én terepem. Csodálatos érzés játékokkal és ilyen bőséges szeretetben körülvéve velük lenni.