Színötös volt mindenből, ám a külalakjára gyakran kapott fekete pontot. Senki sem tudta, hogy a kislány azért írt maszatosan, mert radír híján kenyérmorzsával próbálta eltüntetni a rosszul formált betű nyomát a füzete lapjairól. De azt sem tudták, hogy a kislánynak azért nem voltak gyöngybetűi, mert nem volt otthon asztal sem, ahol megírhatta volna a leckéjét. A szegénységükről senkinek sem beszélt – így kezdődött Dobri Mercédesz története.
Örökbe fogadok egy ovit: Milyen családban nőttél föl? Dobri Mercédesz: Egy nagyon szegény családban. Egy komfort nélküli házban, pontosabban házrészben éltünk, amit még a nagyszüleim építettek. Anyukámék hatan testvérek, közülük hárman itt is maradtak, úgyhogy ezen a lakcímen több mint tízen laktunk. Hatunknak egy szobája volt, emiatt nagyon szoros a kapcsolatom a testvéreimmel. Mindent megosztásban kellett csinálnunk, nemcsak az ételen és az italon osztoztunk, hanem azt is fel kellett osztani, hogy melyikünk tud leülni tanulni, vagy ki az, aki először fürdik. ÖFEO: Sosem érezted szűkösnek azt az egy szobát? D. M.: Ha valahol elmesélem azt, hogy nem volt fürdőszobánk, mindenki rögtön azt feltételezi, hogy jaj, hát akkor nekünk nagyon nehéz volt. De valójában nem volt nehéz, hiszen mi ebbe születtünk bele, a rokonaink is ugyanilyen körülmények között éltek, ez volt a természetes, nem ismertünk másfajta életvitelt, óvodáskorunkig nem is láttunk mást. Önmagában a szegénység sem volt nehéz. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Hogyan emlékszel vissza az óvodás éveidre? D. M.: Mi nagyon későn kerültünk oviba, az egy évvel idősebb nővérem csak egy évet járt, én kettőt. Ötévesen kezdtem, de nálunk az oviba járás nem volt rendszeres dolog. Igazából mi jól elvoltunk otthon, jól elszórakoztattuk egymást. Nagyon-nagyon kreatív gyerekek lettünk, mert egyáltalán nem voltak játékaink, csak nagyon ritkán, húsvétkor, karácsonykor kaptunk apróságokat, mondjuk, egy babát, egy matchboxot. Ezekkel aztán egy évig eljátszottunk. ÖFEO: Mit jelent az, hogy kreatív gyerekek lettetek? D. M.: Miután hárman voltunk kis testvérek, az öcsém, a nővérem és én, mindenféle mozgásos játékot kitaláltunk, akadálypályákat, bunkereket építettünk, és sokat tévéztünk, mert a szüleink mindig a tévé előtt ültek. A tévé nekünk azt jelentette, hogy nyitni a világra. Mindent, amit mi magunk nem élhettünk meg, vagy nem tapasztalhattunk a saját bőrünkön, az ott volt a tévében. Tiszta emlékképeim vannak a műsorokról és arról, hogy például a szappanoperákból tudtam meg, hogy néz ki egy ház. Ilyen házakat építettünk mindenféle alapanyagból, készítettünk fotelt, kanapét, és minden olyat, ami nekünk nem volt. A babáink voltak a szereplők, de ha épp nem voltak, akkor papírembereket készítettünk. Ekkor azért a vágyak már elkezdtek megfogalmazódni, úgyhogy a tévé a mi ingerszegény környezetünkben tényleg nagyon fontos eszköz volt. ÖFEO: Közösségben mikor volt olyan felismerésed, hogy mégsem mindenki úgy él, ahogyan ti? D. M.: Az óvodából tényleg nem sok emlékem maradt, de egy nagyon jót még ma is fel tudok idézni. Volt egy barátnőm, akivel sülve-főve együtt voltunk az oviban, főleg babáztunk. Eljátszottunk mindent, amit a tévében láttunk, mindig ő volt a jó, én meg a gonosz. Egy ilyen játék alkalmával mesélte, hogy reggel fölkelt, aztán a fürdőszobában megfésülködött és fogat mosott. Nyilván az óvodában találkoztam mosdóval meg vécével, de valójában ekkor esett le, hogy rajtunk kívül egy csomó mindenkinek van fürdőszobája. A játékainkból tehát sok minden kiderült, az is, hogy milyenek egy nem szegény család mindennapjai. Kisgyerekként még nem tudtam megfogalmazni, de ekkor kezdtem el azt érezni, hogy valahogy mások vagyunk, és nem az a normális, ahogy mi élünk. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Nem lehet könnyű egy gyereknek megélni azt, hogy más. D. M.: Azért volt hasznos, mert megtanultam, hogy nem szabad beszélnünk a hátrányos helyzetünkről, mert az nem tartozik a mindenki számára egyértelmű normába. Így lett bevett dolog eltitkolni a szegénységünket, amire anyukám tanított minket. Sosem szabadott elmondanunk, ha nem volt mit enni, vagy ha lyukas volt a cipőnk. Ha pedig nem is volt mit felhúzni a lábunkra, akkor nem mentünk iskolába mindaddig, amíg nem tudtunk újat vagy másik lábbelit szerezni. Ezek miatt maradtunk ki sokszor az óvodából is. ÖFEO: Semmilyen segítségetek nem volt? D. M.: A szomszédaink kedvesek voltak, sokszor segítettek nekünk, de rajtuk kívül nem nagyon volt senki. Felnőttként jöttem rá, hogy valószínűleg azért, mert a lehető legnagyobb titokban tartottuk azt, hogy milyen nehézségeink vannak. Szerintem anyukám nagyon félt attól, hogy kiemelnek bennünket a családból, így inkább nem is kértünk segítséget semmilyen hivatalos szervtől. ÖFEO: Édesanyátokkal milyen volt a kapcsolatotok? D. M.: Nekünk ő olyan volt, mint egy hős. Gyakran kellett megalázkodnia, nagyon sokszor ment kéregetni, mert igazából nem volt más lehetősége. Jött-ment, ha kellett, mindent beszerzett nekünk. Még kicsik voltunk, amikor egy elég magas számlatartozás miatt kikötötték a vizet. Anyukám ezután több mint tíz éven keresztül a helyi közkútról hordta a vizet, egy zörgő kiskocsin húzta maga után a kannákat, és volt, hogy három-négy kört is fordult, mert még nagy edényeink sem voltak. Ennek ellenére mindig tiszták voltunk, sosem jártunk koszos ruhában meg cipőben, és rendben voltak az iskolaszereink is. ÖFEO: Hogy ment az iskola? D. M.: Jól tanultunk mindannyian, kitűnők voltunk a tesóimmal. És ez volt a mázlink, mert így az év végén mindig kaptunk jutalomkönyvet, amit vagy hatszor elolvastam a nyáron. Egyébként már nagycsoportosként megtanultam mindent, amit egy iskolásnak tudnia kell, mert ott voltam mindig, ahol az anyukám tanult a nővéremmel. A tanító nénim már első év elején külön feladatokat adott nekem, miután kiderült, hogy tudok írni, olvasni meg számolni, és kérte, hogy segítsek az osztálytársaimnak is. Sokszor persze nagyon unatkoztam, ezért folyton beszéltem. Mindig elültettek, de nem sokat értek vele, mert mindenkivel jól kijöttem, és mindenhol jól éreztem magam. Ügyes és okos gyerek voltam, úgyhogy könnyen ment a beilleszkedés, mindig sok barátom volt. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Hogy tudtatok tanulni otthon? D. M.: Az érdekesen alakult, mert ugye mindig fel kellett osztani, hogy ki tanul hangosan, hiszen a verseket és az elméleti tudnivalókat így lehetett a leghatékonyabban elsajátítani. A házi feladatot sokszor inkább az iskolában reggel írtam meg, mert arra már nem maradt otthon kapacitás. Csupán egy kis asztalunk volt, ahova csak egy ember tanulnivalója fért el. Sokszor tanultam az ölemben, az írásom emiatt mindig csúnya volt, kaptam is ezért fekete pontot. Nem nagyon volt esélyem arra, hogy gyöngybetűkkel írjak, ráadásul olyan alapvető eszközeink sem voltak, mint a radír. Ha elrontottam valamit, kenyérmorzsával próbáltam eltüntetni a grafitot, ami ugyan maszatot hagyott maga után, de legalább újra lehetett írni az írnivalót. ÖFEO: A tanítóid sem ismerték a családi körülményeiteket? D. M.: A tanítók voltak családlátogatáson, de az iskolában mindenkinek ugyanazokat a szinteket kellett megugrani, mintha mindenki ugyanonnan indulna. De voltak olyan pedagógusok, akik sokat segítettek, többek között a sportéletemben. ÖFEO: Hátrányos megkülönböztetés ért a körülményeid miatt? D. M.: Bár én mindig odatettem magam, mindig ötöst kaptam, nagyon ritkán volt négyesem vagy hármasom, a bizonyítványomban is csak ötösök szerepeltek, mégis úgy éreztem, hogy kétszer annyit kell letennem az asztalra. Ugyanilyen nehéz volt a többi hátrányos helyzetű vagy nehezebb körülmények között élő, szintén cigány osztálytársamnak is. Az általános iskolai környezet számomra nem volt sem inspiráló, sem támogató, inkább visszahúzó. Valahogy azt éreztem, hogy inkább gátakat szabnak nekünk. ÖFEO: Akkor mi motivált téged arra, hogy továbbtanulj? D. M.: Ötödikes korom óta tudtam, hogy ügyvéd leszek, mert annyi igazságtalansággal találkoztam, amikkel, úgy éreztem, szembe kell szállni, és ki kell állni magamért, másokért. Egyértelmű volt, hogy ezért tanulni kell, mint a kis güzü. Úgyhogy tanultam is. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: És akkor jött a középiskola. D. M.: A legjobb iskolába akartam járni, így nekem csak a Pécsi Janus Pannonius Gimnázium jöhetett szóba. Azt mondták, hiába jók az eredményeim, felejtsem el, mert ha föl is vesznek, ott meg is kell állni a helyem. ÖFEO: És ez miért ne sikerülhetett volna? D. M.: Mert oda csak a gazdag szülők gyerekei jártak, és azt mondták, ha nekem nem Nike vagy Adidas a zoknim meg a bugyim, akkor ki fognak nézni onnan. És hogy inkább menjek a cigány nemzetiségi Gandhi Gimnáziumba. Az én fejemben akkoriban az volt, hogy az utóbbihoz elég csak cigánynak lenni, nekem viszont céljaim voltak, többet akartam. Így beadtam a jelentkezésemet a Janus matematika szakára, és fel is vettek. ÖFEO: Hogy érezted magad abban a „rettegett elit” közegben? D. M.: Iszonyú szürreális volt. Az osztálytársaim tényleg ügyvédek, orvosok gyerekei voltak, egyedül én voltam cigány az osztályban, és rajtam kívül még egy gyerek volt szegény, de senki sem tudta rólam, hogy milyen nehézségekkel küzd a családunk. Egy év alatt 230 hiányzásom volt, mert amikor nem volt ételünk vagy ruhánk, cipőnk, akkor nem mentem iskolába, de a sulinak ez igazából fel sem tűnt, mert egész jól tanultam. ÖFEO: Hogyan tudtál így beilleszkedni a közösségbe? D. M.: Érdekes kérdés volt, hiszen ugye titkolni kellett a szegénységet, és azért a cigány identitásomban sem voltam túl erős. A gimnáziumba kerülni kicsit olyan volt, mint tiszta lappal indulni, hiszen messziről érkezve mindenféle előítélet nélkül olyan lehettem, amilyen vagyok. Miután rajtam nem látszik, hogy cigány vagyok, tudtam, hogy kapásból nem is fognak úgy hozzám állni. Ez az elején hatalmas előny volt, mert jól be tudtam illeszkedni, hamar lettek barátaim, és a tanárokkal is jó volt a kapcsolatom. Aztán csak-csak kiderültek dolgok rólam, hogy amikor az osztálytársaim mindennap hívtak bandázni a McDonald’s-ba, nem tudtam menni, inkább azt mondtam, hogy nem érek rá. Azt mégsem mondhattam, hogy nincs rá pénzem. Így aztán el-elmaradtam a közösségtől, és nem is sikerült olyan maradandó barátságokat kialakítani. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Az osztálykirándulásokra sem tudtál elmenni? D. M.: Az osztályfőnökünk mindig alacsony költségvetésű kirándulásokat szervezett, de az utolsóra már egyáltalán nem tudtuk előteremteni a pénzt. Egy barátnőm anyukája fizette ki az én részemet, amit persze nem akartam elfogadni, aztán úgy beszéltük meg, hogy a pénzt csak kölcsönadja. Nem tudom, hány részletben, de végül sikerült visszafizetnem. ÖFEO: Ekkor még mindig élt benned a vágy, hogy jogász légy? D. M.: Már annyira nem, és sajnos a történelemérettségim sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, emelt szinten kevés lett a pontom, így be sem kerültem a jogra. Helyette viszont elvégeztem egy jogi asszisztensi képzést, és ekkor kezdtem el ugrókötéledzőként gyerekekkel foglalkozni – ez a sport hétéves korom óta van jelen az életemben, igazi szenvedélyemmé vált. Végül jött a pécsi egyetem, ami igazi áttörést hozott, hiszen az ösztöndíj-lehetőségek mellett már dolgozni is tudtam. Óriási segítség volt, hogy volt munkám, hiszen tudtam támogatni a szüleimet, az akkor középiskolás öcsémet, és még magamat el tudtam tartani. Azt éreztem, hogy mostantól minden jó lesz. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Ezek a sikerek hogyan hatottak a cigány identitásod fejlődésére, megélésére? D. M.: Ebben a Romaversitas Alapítvány segített a legtöbbet. Hihetetlenül büszke voltam arra, hogy olyan embereket ismerhettem meg, akik az enyémhez hasonló, nehéz gyerekkorból építették fel az életüket, és lettek kutatók, ügyvédek, orvosok. Cigány identitásban itt nagyon sokat erősödtem. Előtte szégyen volt cigánynak lenni, az mindig egy csomó rossz tulajdonságot feltételezett, ami miatt mindig magyarázkodnom kellett, vagy csak lehajtani a fejem. Közben meg lelkiismeret-furdalásom volt, mert tulajdonképpen megtagadtam, meg kellett tagadnom a származásomat. ÖFEO: Akkor tehát kellettek a példaképek. D. M.: Igen. Azt éreztem mindig, hogy tudom, milyen sok mindenre lennék és vagyok képes, vagy hogy mennyi mindent szeretnék, de mindig is bennem volt, hogy na jó, de hát én csak egy falusi cigány lány vagyok, úgysem lesz belőlem semmi. Aztán már azt éreztem, hogy az igaz, hogy én egy falusi cigány lány vagyok, de ez még önmagában semmit sem jelent. Ez nem egy státusz, hanem egy velem született tulajdonság, amiről nem tehetek. ÖFEO: Hogyan fogadták a cigányságát és a szegénységét nyíltan vállaló Mercédeszt? D. M.: Az egyetemen már mindenki tudta rólam, és meglepően jól fogadták. Azt éreztem, hogy nagyon tiszteltek a megtett utam miatt. ÖFEO: Ezzel az öntudattal hogyan láttad az otthonodat? D. M.: Mindig szeretettel és hálával mentem haza, hiszen – akárhogy és akármilyen körülmények között – ott nőttem föl, és olyan lehetőségeket kaptam, amiket sokan a sorstársaim közül nem. Gyakran pont az anyukám miatt éreztem tettre készséget, mert azt akartam, hogy jobb legyen neki. Az egyetemre kerülésünkkor a nővéremmel az első pénzünkből visszaköttettük a vizet, mert megígértük anyukámnak. ÖFEO: Sosem érezted nagyon távol magad attól a helytől, ahonnan indultál? D. M.: Attól a miliőtől tényleg nagyon távol kerültem, de amikor elkezdtem az alsószentmártoni tanodában önkénteskedni, újra visszakaptam egy darabot magamból. Úgy éreztem, hogy ott újra azokat a dolgokat élem meg, amiket el kellett nyomnom ahhoz, hogy messzebbre jussak. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Ezt hogy érted? D. M.: Ha például megtartom a hagyományainkat, nem biztos, hogy egyetemet végzek. 16 évesen az összes rokonom azt mondta, hogy „Jaj, hova tanulsz már annyit, férjhez kellene menned, sosem lesz így családod!”. ÖFEO: Nálad egyfajta misszió az, hogy immár pedagógusként, mentorként is hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozol? D. M.: Már az egyetemen tudtam, hogy nem dőlhetek hátra, segítenem kell a nehéz körülmények közül jövő gyerekeknek abban, hogy ők is rátaláljanak az útjukra. Lehet, hogy sokszor csak egy szerető, inspiráló, motiváló személy kell, aki elhiteti azzal a gyerekkel, hogy többre képes, mint amit gondol magáról, és ha vannak álmai, azokat képes elérni. ÖFEO: Sosem kételkedtél magadban? D. M.: Nem vagyok az a kételkedő típus. Mindig a megoldásokat kerestem, sosem ragadtam le a problémákon. Ha másként tettem volna, akkor már az általános iskolát sem végeztem volna el. Sokszor nagyon nehéz és fárasztó volt, sokat sírtam, aggódtam. Volt például olyan karácsonyunk, amikor tényleg nem volt mit ennünk, anyukám a faluba ment kérni, hátha valaki megszánja. A pap adott neki 1500 forintot, abból vett kenyeret, az volt az ünnepi ételünk. Egy szál fenyőágat díszítettünk föl olyan papírdíszekkel, amiket mi készítettünk. Ilyen nehéz pillanatok után bármikor feladhattam volna, de valahogy mindig sikerült ezeken túljutni. Nagyon erős elhatározás volt, hogy felnőttként nem így akarok élni, és ezért hajlandó is vagyok egy csomót gürizni. Kép: Dobri Mercédesz ÖFEO: Mit gondolsz, hogyan alakult volna az életed, ha nem ilyen integrált környezetben nősz fel? D. M.: Mindig úgy éreztem, hogy jó környezetben voltam, olyan barátaim voltak, akik húztak fölfelé. Hajtott előre, hogy mindig fel akartam zárkózni oda, ahol ők vannak. Nagyon szerencsés vagyok. Most már pedagógusként is látom azt, hogy kilátások nélküli környezetben nevelkedő gyerekek között nehéz lett volna célokat találni magamnak. Ha lettek is volna céljaim, ki lett volna az, aki előrelendít, amikor nehéz helyzetben vagyok? Így viszont mindig olyan barátaim voltak, akiknek egyértelmű útjuk volt. ÖFEO: Hogy érzed, mennyire nehéz feladat motiválni a mai hátrányos helyzetű gyerekeket? D. M.: A saját élettapasztalatomból és történeteimből merítve próbálok küzdeni értük, hogy legyenek céljaik, de ennek nincs akkora ereje, mint ha ott lenne mellettük egy másmilyen életet mutató barát vagy barátnő. Nehéz, mert egy felnőtt ember szerintem ehhez nem tud annyit hozzátenni, mint egy kortárs. Egyébként az edzéseimen is fontos vállalásom, hogy cigány és nem cigány gyerekek együtt mozogjanak, hiszen rengeteget tanulnak egymástól. A kezdetektől fogva úgy nevelem a csapatot, hogy nem számítanak a különbségek, nem számít, ki honnan jött, hogy kinek milyen a családi háttere. Tényleg hiszek abban, hogy ez az együtt a kulcsmomentuma az egésznek. Ez lehet az én boldogulásom titka is. Gyerekkorom óta tenni akarok, felnőttként, az anyaságomban pedig még érzékenyebb lettem. A közel két évtizedes újságírói munkám még világosabbá tette számomra, hogy a szavakkal kapukat lehet nyitni, bármilyen világé legyenek is azok. Az Anyamagazin főszerkesztőjeként és örökbefogadóként is minden erőmmel azon vagyok, hogy egyszer ezek kulcsait megtaláljam.
Mostantól adód 1%-ának felajánlásával is támogathatod a mélyszegénységben élő gyermekeket – megmutatjuk, hogyan. Kattints ide!
