Kocsis Krisztián neve akkor vált ismertté, amikor 2019-ben jelölték a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjra. Az egyik legjelentősebb magyar civil elismeréssel a diszkrimináció ellen küzdenek. Romák és nem romák minden évben soktucatnyi roma embert jelölnek a díjra, akik egyebek mellett a szakmájukban elismerést vívtak ki.
Kocsis Krisztián roma származású neurobiológus (agykutató). A 32 éves férfi ma már egyetemi közegben mozog, ahol teljesen mindegy, hogy cigány vagy sem, ott csak a tudása számít. Azonban sosem felejtette el, hogy egy „Pécs melletti putriból” származik, – ahogy azt ő maga kertelés nélkül megfogalmazza. Erős küldetéstudata miatt önként vállalja a cigány neurobiológus szerepét: azzal, hogy elmeséli az életútját, szeretne segíteni másokon, és szeretné felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy mennyi minden függ attól, hogyan szocializálnak egy kisgyereket.
Csodálatos dolgokat lehet kutatni az MR segítségével az agyban
Kocsis Krisztián 2008-ban került a szegedi biológus szakra, ahol summa cum laude minősítéssel végzett. A végzős doktorandusz hallgató 2014 óta a Szegedi Tudományegyetem Neuroimaging Kutatócsoportjának tagja, ahol leginkább MR vizsgálatokkal foglalkoznak, főként a neurológia betegségeket (például az agyvérzést, és a szklerózis multiplexet) kutatják. Az MR gép az amerikai korházsorozatokból lehet ismerős, ez az az alagútszerű fémedény, amibe a beteget becsúsztatják. Az MR-hez használt erős mágneses tér, és a rádióhullámok nem rendelkeznek eddig ismert károsító hatással, a vizsgálat során a beteg szövetek az egészségestől eltérő jeleket bocsátanak ki – a géppel ez detektálható.
„Főként azt kutatom, hogyan fókuszáljuk a térben a figyelmet: ezek izgalmas dolgok, néha nekem is varázslatosnak tűnnek, hiszen az MR segítségével képesek vagyunk kívülről belátni egy ember agyába.”
Gyerekként mindent megtett azért, hogy elkerülje a verést
Fotó: Varga Lilla
Kocsis Krisztiánnak 2-3 éves korától vannak „puzzle-szerű” emlékei, amiket csak később kezdett el összerakosgatni; 32 évesen úgy tűnik, hogy végre összeálltak a képkockák.
„A mai napig azt érzem, hogy nincsenek meg a gyökereim, nem értem a miérteket, és az embereket. Pécs közelében egy faluszéli putriban laktam egy nővel, akiről csak később derítettem ki, hogy ő volt az anyukám. Csúnya emlékek fűződnek hozzá, nem is nagyon szerettem, hiszen mindennapi volt a fizikai és verbális agresszivitás. Heten-nyolcan aludtunk egy szobában, akikről azóta sem tudom, hogy kik lehettek.”
A faluszéli putrisor a Mecsekben valamiért a mai napig hangulatosnak tűnik az emlékei között, de azt nagyon utálta, hogy nem volt ablak, és télen mindig fázott. A mai napig nagyon fázós, ha valaki kinyitja rá az ablakot a hidegben, akkor egy rossz érzés fogja el, pedig neurobiológus lévén ezerszer elmagyarázta magának, hogy mi zajlik le ilyenkor az agyában.
Kisfiúként tartozni szeretett volna valahová, ezért igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és utánozta azt, amit a többiek tesznek – csakúgy, mint bármelyik másik gyerek tenné. Annyi különbséggel, hogy ez az ő esetében azt jelentette, hogy pénz nélkül küldték el a boltba, hogy hozzon hagymát a főzéshez. Gyerekként akkor kapott volna dicséretet, ha ellopja az árut, de ugye ehhez kezdetben még nem volt elég tapasztalata, így maradt számára a verés, hátha attól következőleg ügyesebb lesz.
„Ezt úgy lehet leginkább elképzelni, hogy ott egy kisgyerek, aki szeretné, hogy egy közösséghez tartozzon, és ne nézzék levegőnek. Mindent megtesz azért, hogy a hátát megsimogassák, és ne a szokásos zakóba (pofonba) fusson bele. A fizikai abúzus olyan természetes volt, mint a csapvíz; a mai napig túl jól alkalmazkodom, időbe telt, amíg megtaláltam a saját hangom. Bármilyen közegben nősz fel, az nevel téged valamire, legyen az a lopás, az a tiéd lesz, nem nagyon van pulya korodban választási lehetőséged.”
Az apja állami gondozásba adta, miután tüzet gyújtott a lakás közepén
Hatéves korában egy számára ismeretlen férfi vitte fel Budapestre, mivel a kisfiú fázott a lakásban, ezért tüzet gyújtott a szoba közepén. Nem rosszalkodni akart, neki ez természetes volt, ő ezt tanulta meg a putriban. A férfi, – akiről később kiderült, hogy az apja -, azonban nem díjazta a tábortüzet és állami gondozásba adta. Erről sokat beszélt Kocsis Krisztián az örökbefogadó szüleivel, akik szerint végső soron hálás lehet a férfinek, hiszen neki köszönhetően tudták őt örökbe fogadni.
Vannak olyan gyermekotthonok, amik képesek a szeretetteljes közeg megteremtésére, de az állami gondozásról neki csak „szar emlékei” vannak. Azóta lehet, hogy változtak az ottani körülmények, de akkor sok negatív élményt szerzett az otthonban és a kihelyezett nevelőszülőknél. Őt hat évesen fogadták végül örökbe.
„Az otthonban csupán egy üres egzisztencia vagy, nem nagyon van kilátásod a jövőre, vágyakra. Ha sokáig van valaki egy ilyen rendszerben, akkor 18 évesen, amikor saját lábra kellene állnia, minden kihullik alóla, nincs perspektívája. Nem azért, mert rossz srác, vagy lány lenne, – hiszen nagyon sok tünemény is van köztük -, csak elvesztik azt a képességüket, hogy lássák magukat máshol. Nem szeretném sajnáltatni magam, a mai napig hálás vagyok, hogy így alakult az életem, ezek az élmények a mai működésemre is kihatnak, és meghatározzák, hogy kivé váltam.”
Fotó: Varga Lilla
Az apja külön beszélt a gimnáziumi igazgatóval, hogy ne azért vegyék fel, mert roma
A fiú a Fejér megyei Kápolnásnyékre került az örökbefogadó szüleihez, ott kezdett óvodába és iskolába járni, persze csak azután, hogy „apuék kijárták, hogy ne kerüljek kisegítőbe”. Mivel nem tanították meg neki korábban az olyan alapvető dolgokat, mint például, mi az a kör, ezért kisegítő iskolába akarták küldeni; de a szülei által felkeresett pszichológus szerint nem volt szellemileg visszamaradva.
Az általános iskolában sokat rosszalkodott, a tudásvágy viszont már akkor is hajtotta. Az energiáját viszont egy dolog sosem kötötte le, ezért az iskola mellett több hangszeren zenélt, és volt országos kenubajnok is. Sok mindenért hálás az edzőjének, Ligeti Lászlónak, aki ha kellett, keményen helyre tette. Szerencsésnek tartja magát, mert a szülein kívül sokan mások is mellé álltak, a tanárai, és baráti is inspirálták.
Az általános iskola után a pannonhalmi gimnáziumba nyert felvételt, ahol az örökbefogadó apja külön kérte, hogy ne azért vegyék fel, mert roma származású. „Szerencsére azt nézték, hogy tudok-e gondolkodni, mert a szükséges egzakt tudásom nem volt meg.” A fiú az egyházi gimnáziumban szeretett bele a biológiába, érettségi után egy évig Németországban tanult ösztöndíjjal, majd pedig Szegedre vették fel az egyetemre.
Fotó: Varga Lilla
Nem a szegényes körülmények, hanem a szeretet hiánya viselte meg gyerekként
Az élete olyan, mint egy kísérlet arra, hogy egy gyerekre milyen hatással van a szocializáció. „Máshogy nőnek fel a gyerekek ilyen helyeken, az a lelki közeg nem volt normális” – mondja Kocsis Krisztián. Valószínűleg ha az abúzív családban marad, akkor profi bűnöző lett volna belőle, az örökbefogadó szülei segítségével viszont neurobiológussá válhatott.
Azonban a képlet nem ennyire egyszerű, hiszen a kiemelés egy szeretetteljes család esetében nem lehet megoldás, fontos kihangsúlyozni, hogy ő egy bántalmazó közegből lett kiemelve. Sajnos szinte nem telik el hónap úgy, hogy ne keresné meg a TASZ jogsegélyszolgálatát egy újabb szegénységben élő család azzal, hogy a lakhatási körülményeik, vagy az anyagi helyzetük miatt elvették tőlük a gyerekeiket, miközben szeretetben nevelik a gyerekeket, és követik a családgondozó által előírt nevelési tervet.
https://ataszjelenti.444.hu/2020/08/19/csak-sirnak-es-azt-kerdezik-hogy-anya-meg-hany-nap
Meglepő választ kapunk, amikor rákérdezünk arra, hogy milyen érzés volt, amikor az örökbefogadó szülei elhozták a gyermekotthonból, és végre egy rendezett családi házba került, ahol saját szobája is lett. Őt elsősorban sosem a külső dolgok zavarták, hanem a szeretetteljes közeg hiányzott neki, így nem a saját ágynak, a rendezett háznak örült leginkább, hanem hogy végre szeretet veszi őt körül.
„Nem is az bánt, hogy az eredeti szüleim anyagilag nem tudtak mindent megadni nekem, hanem hogy nem tudtak szeretni, és bántottak.”
„Az óvodák nincsenek felkészítve azokra a gyerekekre, akiket otthon vernek, a legjobb szakembereknek is nagyon nagy falat az ilyen hátterű gyerekekkel való foglalkozás. A legnagyobb probléma, hogyha a gyereket otthon megpróbálják visszasimítani, hiszen azt nehezen viselik el, hogy a környezetben van egy kiugró érték. Én kikerültem ebből a közegből, és ez változtatta meg az életutamat, de ehhez az is kellett, hogy szerető család fogadjon örökbe.”
„Abból a szeretetből, amit kaptam, vissza is kell adnom”
„Tartozom azért valakinek, vagy valakiknek, hogy idáig jutottam. Két világ közötti vagyok, kettős identitásom van, ezért szeretnék mindent megtenni, hogy hídként összekössem a kettőt, de még nem látom pontosan, hogy mivel tudok segíteni.”
2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához. A szervezet a legendás magyar cigányprímásról kapta a nevét. 2014-2015 között működött a vidékfejlesztő roma fiatalok ösztöndíj program, ez az időszak elvarázsolta, és megalapozta a látásmódját. Szeretne kiépíteni egy hálózatot, amivel hátrányos helyzetű fiatalokat tudnának bejuttatni a középiskolába.
Fotó: Varga Lilla
A férfi jobb karját egy latin nyelvű tetoválás díszíti.
„Ez egy önfordítás, az egyik pannonhalmi atya lektorálta, ezzel a tetoválással még a szüleim is együtt tudnak élni. Azt jelenti magyarul, hogy Isten ereje vértez, az ő szeretete segít, nem pazarlom el. A kezemmel csinálok jót és rosszat egyaránt – a szöveg arra figyelmeztet, hogy abból a szeretetből, amit kaptam az életem során, vissza is kell adnom.”
Zsilák Szilvia Szegénységről Méltósággal Sajtódíj különdíjas újságírója elsők között írt a mozgalomról 2019-ben az Abcúg felületén, amelyet az Index is átvett, eljutattva ezrekhez a mozgalom létezését.
